Egy templomot építettek. Ahogy elhaladtam mellette, arra gondoltam: "Annyi templom van, a látogatók száma pedig egyre csökken, de akkor miért építik ezt az új templomot? És nem csak ezt az egyet. Több templom is építés alatt van. Minden nap elkészül néhány új templom. Templomokat építenek miközben a látogatók száma fogyatkozóban van. Miféle rejtély áll e mögött?" Sokat gondolkoztam, de nem jöttem rá az okára. Később megkérdeztem egy öreg kőművest a templom építői közül. Azt gondoltam ő talán tudja mi a titok e sok templomépítés mögött, mert ő már sok építkezésén részt vett. Az öreg felnevetni a kérdésemen, és hátravezetett a templom mögé, ahol a köveket faragták. Ott készültek az istenszobrok. Azt hittem, azt akarja mondani, hogy a templom ezeknek az istenszobroknak készül. De ez nem elégítette volna ki a kíváncsiságomat. Mert a kérdés akkor az lett volna, hogy miért készülnek ezek a szobrok. Azonban tévedtem.
Nem mondott semmit a szobrokról. Maga mögött hagyta őket és ment tovább. Végül leghátul néhány művész egy kövön dolgozott. Az öregember rámutatott arra a kőre és azt mondta: "Ezért épül a templom, a templomok mindig ezért épültek." Megdöbbenve álltam ott és bántam saját ostobaságomat. Hogy nem gondoltam erre előbb! Arra a kőre vésték annak a személynek a nevét akinek a templom építését köszönhették.
Ezen gondolkoztam miközben hazafelé haladtam, és egy körmenettel találkoztam az úton. Valaki megtagadta a világot és felvette a szannyászt. A körmenet az ő tiszteletére szólt. Én is az út mellett álltam és néztem őket. A szannyászi arcát néztem és belenéztem a szemébe. Hiányzott a szemeiből az az üresség, ami a szerzetesek szemében általános. Ugyanaz a büszkeség és ugyanaz a nagyság volt benne, mint a politikusok szemében. De lehetséges, hogy tévedtem és csak az öreg kőművessel folytatott beszélgetés hatása munkálkodott még bennem? De sok másik szannyászint is ismertem. A büszkeségnek ezt az árnyalt formáját nehéz bárhol máshol megtalálni. Talán semmilyen cselekedet, amit az elmén keresztül teszünk nem tud e büszkeségen felülemelkedni. Ha csak nem szabadulsz meg az elmétől, nincs menekvés a nagyság érzésétől.
Pár napja egy barátom tíz napig böjtölt. Először nagyon meglepődtem látva milyen frusztráltan hirdeti a böjtölését. De nem, ez az én hibám volt. Az az öregember helyretette ezt az egész életemen át tartó tévedésemet. A böjtölés után ez a barátom sok dicséretet és gratulációt kapott. Akkor is ott voltam. Egy úriember azt súgta a fülembe: "Szegény koma ezt az egész tortúrát csak ezért a fogadtatásért viselte el." Aznap megrökönyödtem, de ma már, hála az öreg kőfaragónak bölcsebb vagyok és nincs benne számomra semmi meglepő. Épp ellenkezőleg, van egy visszatérő gondolatom. Ha a reklám ennyire hasznos ebben a világban, miért ne lenne az a mennyekben is? Nem ugyan azon szabályok fognak működni a mennyekben, amik itt a földön is? Végső soron ugyan az az elme teremtette a mennyországot is, mint ezt a világot. Talán a mennyország iránti vágy és elképzelés nem ugyan úgy az elme vágya? S akkor micsoda ez az Isten? Nem lehet, hogy csak az emberi elme elképzelése?
Ő is megbántottnak és dühösnek érzi magát és bosszúból felperzseli az ellenségeit a pokol tüzével. Boldog, ha dicsőítik, a híveit kimenti a bajból és áldást oszt rájuk. Mi ez, az egész, hogy megmenti a híveit és áldásában részesíti őket? Talán nem az emberi elme tükröződése? S akkor miért ne lehetne az Ő világában is sikeres a reklám? A hírnévre Ő is a nagyság bizonyságaként tekinthet? Végül is, mi más lehetne mérvadó az emberek számára vele szemben? Ugyan ezt elmondtam a szannyászinnak. Ő nagyon dühös lett: "Mi akarsz ezzel az egésszel mondani? Ugyan már. Mi szükség a vallásban reklámra? Ez mind csak az egó játéka. Mindez csak az egó terméke. Csak a tudatlanságban esik a büszkeség csapdájába." Mikor ezt mondta, elfogadtam neki. A lemondás tudáshoz vezet, hogyan kételkedhetnék a szavaiban?
De rövidesen kétszer, háromszor is emlékeztetett rá, hogy több százezer rúpiáról mondott le, mikor szannyászin lett. Más szavakkal nem egy hétköznapi szannyászin volt. A lemondásnak is a pénz a mérőbotja. Megkérdeztem: "Mikor dobtad el mindezt?" Azt válaszolta: "Nagyjából 25-30 éve." Érdemes volt azt a csillogást látni a szemében. Azt mondják, a lemondás egy csillogást hoz a szemekbe - talán erre a fajta csillogásra gondolhattak. Kicsit félve mondtam neki: "Uram, talán az a dobás nem volt elég nagy, máskülönben hogy lehetne még mindig ilyen üde zöld annak a napnak az emléke 30 év távlatából?" Végül megtörtént amitől féltem. Egyszerre kitört a haragja. Azzal a gondolattal vigasztaltam magamat, hogy ez talán a bölcsek egy régi szokása. Talán nem az együttérzését mutatja, amiért átokszórás nélkül engedett utamra? Indulásom előtt még elmeséltem neki egy történetet, amit elismétlek most nektek is. Figyelmesen hallgassátok. Tele van jelentéssel.
Egy gazdag ember felajánlott tízezer aranydukátot Shri Nathjinak. Egyesével megszámolta őket mielőtt az oltár elé helyezte volna őket. Határozottan nyúlt mindig a zsákjába, amitől az érmék sokat csilingeltek. Lassan tömeg gyűlt köréjük a templomban a csilingelés hangjára. Még nagyobb hangot vert az érmék számolásakor. Ahogy a tömeg, úgy nőtt a lemondásának az öröme is. Mikor végül befejezte az érmék számlálását, büszkeséggel a szemeiben nézett az emberekre, mikor a pap megszólalt: "Testvérem, vidd innen azokat az érméket. Sri Nathji nem fog elfogadni ilyen felajánlást." A gazdag ember meglepődött. Megkérdezte: "Miért Uram?" A pap ezt felelte: "Hogy lehet a szeretetből előadást csinálni? Az ima talán egy előadható produkció? A szívedben az önfényezés vágya van. Az ilyen vágy képtelen a felajánlásra, az ilyen vágy alkalmatlan a lemondásra, az ilyen vágy szegényes a szeretetre."
Szólj hozzá!