Osho : Agyagmécsesek

Egy nő megkérdezett: „Meg akarom változtatni magamat. Mit kellene tennem?”
Azt mondtam: „Az első dolog: Ne változtass az öltözködéseden, mert amint elérkezik a lázadás ideje bárki életében, az elme azonnal elcsábul a ruhatárának a megváltoztatására. Ez nagyon kényelmes az elmének, mert megtarthatja vele a biztonságát. A ruhák cseréjével azonban az elme nem hal meg, épp ellenkezőleg, az új ruháiban hosszabb életet nyer, ellentétben a régivel. A ruhatárad lecserélésével nem történik változás a lényedben, épp ellenkezőleg, a megelégedettség érzése a személyiség szintjén a lényed számára öngyilkosságot jelent.”
A nő megkérdezte: „Miféle ruhákra gondolsz?”
Azt válaszoltam: „Sok fajta ruha van, ahogy sok fajtája önbecsapás is. Légy körültekintő, mert bármelyikkel elkendőzheted magadat. Ha bármi is elkendőzi a lényed valóságát, az önbecsapás. Ezt értem a „ruhák” alatt. Ha valaki bűnös, magára ölti az erény köntösét, ha valaki erőszakos, magára ölti az erőszakmentesség mentéjét, ha valaki tudatlan, kitömi magát szavakkal és írásokkal, befedi magát az átvett ismerettel. Te is látod mindezt amiről beszélek?”
Ekkor gondolkozott egy darabig, majd megszólalt: „Apáca akarok lenni.”
„Ennyi, végeztem!” - válaszoltam neki. Akkor vedd úgy, hogy a ruhacsere már el is kezdődött! Bármivé is akarsz válni, az az elme konspirációja. A valamivé válás ambíciója maga az elme. Épp ez az ambíció akarja eltéríteni, elterelni a figyelmet arról, ami van, és ráhúzni valaminek a köntösét, ami nincs itt. Az ideálok szülik az összes köntöst és maszkot. Aki az igazságot akarja – és semmiféle valódi forradalom sem lehetséges az igazság nélkül – meg kell ismerje azt, ami igazából létezik. Amikor valaki a teljes igazságot megismeri a valódi énjéről, ez a tudás válik forradalommá. Ebben a forradalmi tudásban nincs időbeni hézag. Ahol időrés van, ott nincs forradalom, csak az elkendőzés és a változás keresése.”
Elmeséltem neki egy esetet:

Egy nap jött valaki Abu Hasszánhoz és ezt mondta: „Ó szent, Isten kegyeltje, féltem a bűnös életemet és eldöntöttem, hogy megváltozok. Szent akarok lenni. Megkönyörülnél rajtam? Oda tudnád adni a szerzetesi ruháidat amiket magadon hordtál? Én is istenfélő akarok lenni viselésük által.”
Az ember a fejét Hasszán lábára hajtotta és könnyeivel áztatta. Őszinteségéhez kétség sem fért, könnyei voltak mély vágyának igaz tanúi.
Abu Hassan felnevetett és ezt mondta: „Barátom, mielőtt elkövetem azt a hibát, hogy neked adom a ruháimat, lennél oly kedves, hogy előbb válaszolsz egy kérdésemre? Egy nő férfivá válhat-e ruháit hordva? Vagy egy férfi nővé válhat-e a nő ruháit hordva?”
A férfi letörölte a könnyeit. Talán rossz helyre jött. Ezt válaszolta: „Nem”. Abu Hassan újra nevetni kezdett és ezt mondta: „Itt vannak a ruháim. De mit számít ha magadra is öltöd? Bárki is szentté lett attól, hogy egy szent ruháit magára vette?”

Hassan helyében én a következőt mondtam volna: „Bárki is szent lett valaha azzal a szándékkal, hogy szentté akart válni? A szentség megérkezik. Az a tudás gyümölcse, és ahol bármiféle vágy is van a valamivé válásra, ott esély sincs a valódi tudásra, mert a vágyak vezérelte elme nyugtalan, és miféle tudást szerezhet a nyugtalan elme? Amikor jelen van bármiféle vágy a valamivé válásra, az egy menekülés önmagunk elől, és hogyan is ismerhetnéd meg önmagad, ha elfutsz előle? Ezért én azt mondom: Ne fuss, ébredj fel. Ne változtass, láss. Mert aki éber és lát, annak ajtaján magától beköszönt a valódi vallás.”

Egy gazdag ember egy különleges alkalomból ünnepséget tartott a barátainak. A város királya is jelen volt a fogadáson. Így aztán a gazdag ember öröme nem ismert határokat. De amikor a vendégek nekiláttak az ebédnek, a boldogsága hamar dühhé változott. A szolgái közül az egyik a gazda lábára ejtett egy forró étellel teli tálat. A háziúr lába megégett és haraggal teltek meg szemei. A szolgának nyilvánvalóan nem maradt semmi esélye a további életre. A szolga reszketett félelmében. Ám egy fuldokló belekapaszkodik a szalmaszálba is. Magát védve az ország szentiratát idézte: „A menny azoké, akik képesek kontrolálni dühüket.”

A gazda meghallotta szavait. A szeme dühödten nézett, de mégis önuralmat gyakorolt és ezt mondta: „Nem vagyok dühös.” Ezt hallva, a vendégek tapsoltak és még a király is őt dicsérte. A szemében ülő düh egyből büszkeségre váltott. Nagyon emelkedetten érezte magát, ám a szolga folytatta: „A menny azoké, akik megbocsájtanak.” Az úr válaszolt: „Megbocsájtok neked.” Noha volt megbocsájtás is büszkeséggel telt szemében, a büszkeségét a megbocsájtás csak még jobban táplálta. Nagyon árnyaltak a büszkeség módozatai! A gazdag ember most nagyon vallásosnak tűnt a vendégek előtt. Jóllehet, mindig is egy nagyon zsarnoki embernek ismerték. Látva ezt az új arcát, mind megütköztek csodálkozásukban. Az elöl ülő király is őszinte csodálattal nézett fel rá. A gazda feje az egeket súrolta.
Végül a szolga befejezte a félbehagyott iratot: „... mert Isten szereti azokat, akik együttérzők.”
A gazdag ember körbenézett. Mindig is világias fösvénység volt a szemében. Ma túlvilági lett belőle és ezt mondta a szolgának: „Menj, szabaddá teszlek. Mostantól nem vagy a szolgám”, és adott neki egy teli zsák aranyat. A szemében ülő düh átalakult büszkeséggé s most ugyanaz mohósággá vált.

Düh, mohóság, harag, félelem – talán nem ugyanannak az erőnek a manifesztációi? S ha a vallásosság ilyen olcsó lehet, van bárki is a gazdagok között aki nem fogja megvenni magának? A vallás talán nem a félelemből és a mohóságból nyeri támaszát? Akkor hát kérdem én, mik a vallástalanság támaszai? Talán a büszkeséget nem találjuk meg a vallásosság legtetején is? Kérdem én: akkor mi lehet a vallástalanság templomának csúcsdísze?

Talán a „Szeretet” nem maga Isten? Talán a szív, amely elmerül a szeretetben, nem maga a templom? És ha valaki feladja a szeretetet, hogyan remélheti, hogy megtalálja Őt bárhol máshol?

Egy nap feltettem magamnak e kérdést, s most ugyanezt kérdezem tőled is. Aki Istent keresi az közhírré teszi, hogy nem lelte meg a szeretetet, mert aki megtalálta a szeretetet, megtalálta Istent is. Isten keresése a szeretet vágyától indul, és lehetetlen megtalálni Istent szeretet nélkül. Aki Istent keresi, sosem leli meg, sőt, megfosztja magát a szeretet felismerésétől. Ellenben aki a szeretetet keresi, végül megleli a szeretetet és Istent is. A szeretet az út, a szeretet az ajtó, a szeretet az élet íze, és végül, a szeretet a megvalósítás. Igazából – a szeretet Isten.

Azt mondom: hagyd Istent és leld meg a szeretetet. Felejtsd el a templomokat, kutasd a szívedet, mert ha Ő létezik, itt találod. Ha van Istennek bármilyen bálványa, az a Szeretet. De ez a bálvány elveszett a kőbálványok között. Ha van Istennek temploma, az a szív, de a kőtemplomok teljesen befedték.

Istent a saját bálványai és templomai tűntették el, s a papjai tették nehézzé a vele való találkozást. A neki szóló új imák és dalok mellett lehetetlenné vált meghallani az Ő saját hangját.
Ha a szeretet visszatér, Ő is visszatér az emberek életébe.

Egy tanult ember felkeresett egy szentet. A fejében annyi szentiratot hordozott, hogy mire a szent kunyhójához ért szinte már félig halott volt. Mikor találkozott vele, megkérdezte a szentet: „Mit tegyek, hogyan találkozhatnék Istennel?” De a fejében továbbra is magával cipelte a batyuját. A szent így válaszolt: „Barátom, először is tedd le a batyudat.” A tanult ember nagyon vonakodott. Végül mégiscsak összeszedte a bátorságát és letett mindent amit magával cipelt. Kétségtelen, hogy nagy bátorság kell hozzá, hogy kidobjuk a lelkünk kacatjait. De még ekkor is, fél kezét a holmiján tartotta. A szent újra szólt hozzá: „Barátom, vedd le róla a kezedet is.” A férfi igazán bátor volt, mert minden erejét összeszedve levette a kezét a batyuról. Ekkor megkérdezte őt a szent: „Szeretetben élsz? Beutaztad már a szeretet ösvényét? Ha még nem, lépj be a szeretet templomába. Élj ott és ismerd meg, majd gyere vissza. Biztosíthatlak róla, hogy utána elvezetlek Istenhez.”

A „tanult” ember hazatért. Iskolázott emberként indult el, de már nem az volt. Otthagyta a tudományát, hátrahagyta maga mögött az egészet. Bizonyosan egy rendkívüli és csodálatos ember lehetett, mert könnyebb feladni egy trónt, de sokkal nehezebb feladni a tudást, mert a tudás az egó legutolsó támasza. De a szeretethez ezt is el kell veszíteni. A szeretet ellentéte a gyűlölet. A szeretet fő ellensége a büszkeség, és a gyűlölet az egyik hajtása. Kötődés, nem-kötődés, vágy, szabadság a vágytól, fösvénység, utálat, féltékenység, düh, ellenségesség – mind a gyermekei. A büszkeség családja hatalmas. A szent elkísérte a falu határba és elköszönt tőle. Megérdemelte. A szentet boldoggá tette bátorsága. Csak a bátorság jelenlétében van esély a vallásosság megszületésére. A bátorság vezet a szabadsághoz és a szabadság hozza el a szemtől szembeni találkozást az igazsággal. 

Ám az évek peregtek. A szent megöregedett míg emberünk visszatértét várta. Ő viszont nem jött vissza, így hát végül a szent maga indult el a megkeresésére, és egy napon sikerült is megtalálnia. Önmagáról megfeledkezve táncolt egy faluban. Megismerni is alig lehetett, a boldogság teljesen átjárta. A szent megállította és megkérdezte: „Miért nem jöttél? Belefáradtam, hogy rád várjak, s magam indultam el ide érted. Már nem akarod megkeresni Istent?” Az ember ezt válaszolta: „Nem, egyáltalán nem. Amikor megtaláltam a szeretetet, abban a pillanatban megtaláltam Őt is.”

Az eset egy teliholdas éjszaka történt. Éjfél volt, a barátaim a parton voltak, míg én a tavon csónakáztam. Körülöleltek a holdfényben világító sziklák. Olyannyira csodálatos volt, hogy alig lehetett elhinni. Mintha valami álombeli tájon jártam volna. Később ők is egy csónakba léptek és a tó közepére eveztek, ahol megálltak. De a barátaim mégse voltak ott. Együtt jöttünk, de nem igazán tudom, hogy hátra maradtak-e vagy előrébb kerültek. Bár valahol ott voltak körülöttem, egyedül voltam a tavon, mert ők más dolgokkal foglalták le magukat, amikről nem volt tudomásom. Beszélgetésük vagy a múlthoz kapcsolódott, ami nem volt jelen, vagy a jövőhöz, ami szintén nem volt jelen. A tudatuk valahol egész máshol járt. Nem voltak jelen arra a csodálatos tóra, az álmok éjszakájára, mintha a jelen nem is létezett volna számukra. Hirtelen aztán egyikük megkérdezte: „Létezik Isten?" Milyen választ adhatnék? Elgondolkoztam rajta, mert hogyan is lehetne bármi kapcsolatuk Istennel, ha semmi kapcsolatuk nincs az élő jelennel. Az élet Isten maga. Mégis, ezt válaszoltam: „Barátaim, ez itt egy tó? Ez itt a Hold? Ez talán az éjszaka? És vajon mi mind itt vagyunk e tavon, ennél a végtelenül csodálatos éjszakai teliholdnál?" Erre mindannyian felriadva válaszolták: „Persze! Hogyan lehet bármiféle kétséged is efelől?" De ezt mondtam: „Nem, nincs semmi kétségem felőle. Bizonyos vagyok benne, hogy ti nem vagytok itt. Kérlek gondoljátok át újra! Az, aki csak fizikailag van jelen, csak a fizikai világgal kapcsolatban szerezhet tapasztalatokat, ám aki teljes tudatosságával jelen tud lenni, képes felismerni Istent itt és most. Isten itt van, de csak azoknak, akik figyelmesek és érzékenyek Rá, csak az ő számukra létezik."

Eszembe jutott erről egy történet, amit elmeséltem nekik: „Egy iroda előtt összegyűltek páran. Mindannyian az iroda távírói posztjára pályáztak. Az összes jelentkező és pályázó haszontalan dolgokról társalgott. Egyszer csak a vevőkészülék elkezdett lassan kattogni, de annyira elfoglaltak voltak és belefeledkeztek a beszélgetéseikbe, hogy a halk jelek a figyelmükön kívül maradtak. Tőlük távolabb a sarokban egy fiatalember ült magában. Fogta magát, felállt és besétált az irodahelységbe. Csak akkor figyeltek fel rá, mikor már kifelé jött egy megbízási levéllel a kezében. Ettől aztán mind elnémultak, majd dühödten kérdezték a fiatalembert: „Maga hogyhogy bement mindenki más előtt? Mi itt mind jóval ön előtt érkeztünk. Maga az utolsó volt a sorban. Hogyan választhatták magát, amíg minket meg se hallgattak? Mi ez a kivagyiság? Mi ez az igazságtalanság?" Erre aztán a fiatalember már nevetni kezdett és ezt mondta: „Barátaim, miért engem okolnak? Bármelyiküket választhatták volna, és talán engem is csak azután választottak, hogy magukat már megfontolták az állásra. Talán nem hallottátok az adóvevőn kapott üzenetet?" Egy hangon kérdezték tőle: „Miféle üzenetet? Milyen üzenetet?" A fiatalember elmondta: „Hát nem hallottátok az adóvevő jeleit? Az adóvevő hangja tisztán mondta: „Olyan embert akarok, aki mindig figyelmes és éber. A megbízási levél készen áll annak számára, aki mindenki más előtt meghallja ezt az üzenetet."

Isten üzenetei minden nap szállnak felénk. A természet nyelvén közvetíti jeleit. Aki csendben, figyelemmel van és éber ezekre a jelekre, az bizonyosan meghívást kap rajtuk keresztül.

Egy nap nagy tolongás támadt a mennyország kapujában. Néhány pap sírt: „Gyorsan nyissák ki a kaput!" Ám a kapu őrzői ezt mondták nekik: „Várjatok egy keveset. Előbb hadd nézzük meg, hogy a tudásotokat a könyvekből szereztétek vagy saját magatok által, mert itt nincs értéke a szentiratokból összegyűjtött tudásnak."

Mindeközben egy szent érkezett, majd a tömeg elé jutva megszólalt: „Nyissátok ki az ajtót. Be akarok menni a Mennybe. Számtalan böjtön és vezeklésen mentem keresztül. Ugyan ki volt a kortársaim közül nálamnál nagyobb bűnbánó!?" A kapuőr így válaszolt: „Szvámiji, kérlek várj egy keveset. Hadd nézzük meg előbb, miért is vezekeltél annyira, mert amikor akár csak a legkisebb haszonvágy is ott van mögötte, akkor az se nem lemondás, se nem vezeklés."

Épp ekkor néhány szociális munkás érkezett. Ők is be akartak jutni a mennyországba. A kapuőr ezt mondta nekik: „Ti is nagy hibába estetek. Az a szolgálat, ami viszonzást vár, az egyáltalán nem szolgálat. Ennek ellenére megnézzük mit tehetünk."

Ekkora a kapuőrök tekintete egy emberre esett, aki a többiek mögött a sötétben állt. Megkérték a tömeget, hogy nyisson utat annak az embernek. Könnyek hulltak az ember szeméből. „Kétségtelenül valami hiba folytán kerültem ide. Hol vagyok és hol a Menny? Én csak egy szegény bolond vagyok. Egyáltalán nem ismerem a szentiratokat. A lemondás sem érdekel, mert hogy is mondhatnék le bármiről, ha egyszer semmim sincs? Soha nem tettem semmiféle jószolgálatot. Honnan lett volna erőm rá? Nekem csak a szeretetem van, ami a szívemből árad. Ám a szeretet semmit se jelent a mennybe jutáshoz. És mindenek felett, én nem is akarok a mennybe jutni. Legyenek kedvesek és mondják meg, hogyan juthatok el a pokolba. Talán ott van a helyem, ahol szükség van rám!"

Nem sokkal a beszéde után a kapuőrök kinyitották a Menny kapuját és ezt mondták: „Áldott vagy a halandók között. Halhatatlan lettél. A Menny kapui mindig nyitva állnak számodra. Üdvözlünk."

Talán nem ez Isten imája, hogy hadd lehessen az utolsó a sorban?
Talán nem ez az üdvözülés, a legkisebbnek lenni az életben?

Hallottam egy esetről. A háború napjaiban történt egyszer, egy hirtelen jött bombatámadás alatt. Egy pap egy kis erdei ösvényen haladt valamerre. A támadáskor egyből szaladni kezdett, és egy rókalyukba bújva talált menedéket. A lyuk mélyére érve látta, hogy egy katonai tisztviselő már elrejtőzött odabent. A hivatalnok a sarokba húzódott, hogy mindkettejüknek legyen elég hely. Bombák kezdtek záporozni a közelben. A pap reszketett. Térdre rogyott és imádkozni kezdett Istenhez, hangosan fohászkodott. Mikor felemelte a szemét, látta, hogy a katonai hivatalnok is épp oly hangosan imádkozik, ahogyan ő. A támadás elmúltával a pap megkérdezte a katonai tisztviselőt: "Testvér, jól láttam, hogy te is imádkoztál?" A katona felnevetett és ezt mondta: "Atyám, hogy maradhatna bárki is ateista egy rókalyukban? Maga talán nem félelmében fordult Istenhez? A maga imái talán nem félelemből születtek?"

Emlékezz, hogy a félelmen alapuló vallás nem valódi vallás.
Többre tartom a félelem nélküli ateistát, mint egy hívőt aki fél, mert lehetetlen félelemben élve megtalálni Istent.
Az igazság megtalálásának legelső feltétele a félelemnélküliség.
Csak gondold át, születhet a félelemből bármikor is szeretet? Ha a félelem nem válhat szeretetté, hogyan válhatna imává?
Az ima a szeretet tökéletessége.
De az emberek által alkotott templomok alapzatait a félelem tégláiból építették, és istenüket a félelem érzésétől vezérelve faragták ki. Ezért van, hogy mindenük amijük van, hamis, mert hogy lehetne bármi is igaz azok életében, akiknek az istene sem igaz?
És hol marad a csoda, ha már a lélegzetük is hamis, akiknek a gondolataik is hamisak, akiknek a szeretete is hamis, akiknek az imája is hamis?
A szeretet által, csak a szeretet által valódi az ima.
És megértés által, csak megértés által ismerhető meg Ő, aki létezik.
Azt mondom: a szeretet, és csak a szeretet intenzitása alakítja az életet imává. Azt mondom: ébreszd fel az értelmedet, mert csak a felébresztése által juthatsz el Isten meglátásáig.
Szeretet és értelem – aki e két alapvető mantrát megérti, megismerhet mindent, amit tudni szükséges, amit tudni érdemes, ami tudható.
Hol van Isten temploma? Ha valaki ezt kérdezi, ez a válaszom: "A szeretetben, az értelemben."
Bizonyos, hogy a szeretet Isten, az értelem Isten.

Vallás, vallás, vallás. Mennyi sok szó esik a vallásról, és mi az eredménye?
Bárkit is hallok, csak a szentiratokat idézi. De hol van az eredmény?
Az embert folyamatosan húzza lefelé a fájdalom és a szenvedés, miközben egyre csak ismételgeti a megszámlálhatatlan alapelveit.
Az élet egyre inkább csúszik az animalizmus felé, s mégis változatlanul fejet hajtunk a templomok kövezetén.
Annyira elmerülünk a szavakban, az élettelen szavakban, hogy szinte már elveszítettük az erőnket az igazság meglátására.
Az elménk annyira kötődik a szentiratokhoz, hogy elveszítettük erőnket önmagunk önálló felfedezéséhez.
És talán ugyanemiatt egy áthidalhatatlan szakadék tátong gondolataink és cselekedeteink között.
S talán ugyanemiatt, továbbra is épp ellentétesen élünk, mint ahogyan szeretnénk, és ezt az ellentmondást csodák csodája, még csak észre se vesszük!
Hát nem lettünk vakokká miközben ép a szemünk?
Ahogy mindezen tűnődtem, azt találtam, hogy pont azok az igazságok húznak le bennünket ilyen önellentmondásos állapotba, amiket nem saját magunk fedeztünk fel.
Az igazság, ha mi magunk találjuk meg, szabadsághoz vezet, s ha nem saját felfedezésünk, csak még szorosabb kötelékeket ad. Nincs nagyobb hamisság, mint a tanított igazságok, és az efféle kölcsönzött igazságok teremtik az élet legproblémásabb ellentmondásait.

Egy hegyi fogadóban tartottak egy papagájt. A papagáj éjjel-nappal csak ismételgette amit a gazdájától hallott. Mindig ezt mondogatta: "Szabadság, szabadság, szabadság." Egyszer egy utazót, aki első alkalommal érkezett a fogadóba, mélyen megérintették legbelül a szavak, amelyeket a papagáj ismételgetett. Az országa szabadságáért vívott küzdelemben többször is letartóztatták, és mikor a papagáj azt mondta: "Szabadság, szabadság, szabadság", a hegyek csendjét megtörve, a szívében visszhangzottak szavai. Visszaemlékezett fogvatartásának napjaira, s hogy ugyan így sírt belül a saját lénye: "Szabadság, szabadság, szabadság." Mikor eljött az éjszaka, az utazó felkelt és megpróbálta kiengedni a szabadság után vágyódó papagájt. Az utazó megpróbálta kivenni a kalitkából a madarat, de az nem volt hajlandó kijönni. Épp ellenkezőleg, a kalitka rácsába kapaszkodva még hangosabban kiáltozta: "Szabadság, szabadság, szabadság!" Az utazónak végül nagy nehézségek árán sikerült kivenni. Szabadon engedte az ég felé, majd gyorsan aludni tért. Ám reggel mikor felkelt, a papagájt újra a kalitkájában találta, ahogy egyre sírt: "Szabadság, szabadság, szabadság."

Az öregasszony nagyon beteg volt. Mivel egyedül élt a házban, sok minden nehezére esett. Egy kora reggel két elegáns hölgy jött hozzá, nagyon vallásos ábrázattal. Szantállal festett jeleket viseltek a kezükön és rózsafüzért hordtak. Az idős asszony szolgálatába álltak és azt mondták: "Isten kegyelméből minden rendben lesz. A hit erő, és sose megy kárba." Az öregasszony bízott bennük. Már csak azért is, mivel egyedül volt és a magányos emberek bízni akarnak másokban. Fájdalmai voltak és a nehéz helyzetben lévő emberek könnyen megbíznak másokban. Ezek az ismeretlen hölgyek egész nap szolgálták. A szolgálatuk és a vallás beszédük miatt az öregasszony bizalma egyre csak nőtt. Késő este, a hölgyek instrukcióit követve, egy tiszta takaróra feküdt, hogy egy szertartás keretében imát küldhessenek Istenhez a gyógyulásáért. Füstölőt gyújtottak, illatos vízzel fröcskölték és az egyik hölgy a kezét a néni fejére téve ismeretlen mantrát recitált. A néni szép lassan álomba merült a mantrák édes zenéjétől. Éjfélkor ébredt. Sötétség uralkodott az egész házban. Mikor lámpát gyújtott a hölgyek már nem voltak sehol. A ház ajtaját nyitva találta, a széfjét pedig feltörve. A bizalma szép kis gyümölcsöt hozott! Persze nem a néninek, hanem a gátlástalan vendégeinek. És ebben nincs is semmi meglepő, mert a hit mindig is a képmutatók, ügyeskedők számára volt gyümölcsöző.

A vallás nem hit, hanem megértés. Nem vakság, hanem az „én" feltárása.
De az emberek kihasználhatóságához a valódi megértés akadályt jelent, ezért inkább a hit mérgét terjesztik.
A gondolkozás lázadás, s mivel egy lázadót nem lehet kihasználni, a „hit" oktatása zajlik.
A gondolkozás tesz minket szabaddá, tesz emberré. A kihasználhatósághoz viszont birkák kellenek, gyenge tudatú követők. Ezért ölik meg a gondolkozást és táplálják a hitet.
Az ember csalódott, és elesettségében, magára maradottságában elfogadja a hitet.
Az élet fájdalom, és hogy elmeneküljön előle, belemerül bármilyen hitbe vagy hiedelembe.
Ez az állapot természetesen egy aranybánya lehetőségét adja a hiszékenységet önző módon kihasználók számára.
A vallás a csalárdak kezében van, ezért lett a világ vallástalan. Amíg a vallás nem lesz szabad a hittől, a valódi vallásosság nem tud megszületni.
Csak amikor a vallás találkozni fog a józan ész tüzével, akkor fog a szabadság, az igazság és az erő megszületni. A vallás erő, mert a gondolkozásnak ereje van. A vallás világosság. A vallás világosság, mert az értelem világosságot ad. A vallás szabadság, mert a körültekintő belátás szabadságot ad.

"El akarom veszíteni magamat Brahmában. Fel akarom ajánlani ezt a büszkeséget Istennek. Mit tehetnék?" kérdezte tőlem nagy mentális zavarodottság közepette egy szerzetes. Ismertem őt. Évek óta ült Isten templomában. Homlokával Isten lábaira borulva sírt órákon át. Igazán őszinte volt a vágya. Azonban az irány rossz volt. Mert aki elfogadja az "én" létét, maga az elfogadás által azonosul az énnel. Ebből az énből fakad a szenvedés, majd meg akar szabadulni tőle és felajánlani magát Isten oltalmába. De ennek a felajánlásnak a közepén is ez az én van, mert ki az, aki a felajánlást teszi? Ki szeretne megszabadulni a fájdalmaktól és a problémáktól? Talán nem maga az én? Kié ez az idegesség, ez a sürgetés Isten iránt, a legfelsőbb boldogságért és megszabadulásért? Ki ez, aki versengővé tesz a világban és izgatottan várja az üdvözülést? Talán nem maga az én?

Kérdem, hogyan lehetséges, hogy én feladjam magamat? Teljesen felajánlom saját magamat. Talán nincs benne az "enyém" birtoklása is e feladásban? Ez a felajánlás nem az enyém? Bármire is azt mondom, hogy az enyém, az megszüli az ént és az enyémet. Talán nem épp a vagyonom, a birtoklásaim, a feleségem, a gyerekeim teremtik meg ezt az ént? Az én szannyászom, az én lemondásom, az én felajánlásom, az én szolgálatom, az én vallásom, az én lelkem, az én megszabadulásom, mindez szintén megteremti az ént. Vagyis amíg az enyém bármilyen kis darabkája is megmarad, az én is tökéletesen érintetlen marad. Az én minden cselekedete, bűn vagy szégyen, öröm vagy lemondás az ént erősíti. Minden igyekezet és felajánlás csak az ént gazdagítja és erősíti.

Akkor nincs is semmi mód az én feladására? Nincs valamilyen mód a megtagadására? Nem, nincs semmilyen út vagy módszer a feladására, lemondásra vagy megtagadásra, mert bármit is teszel, az végső soron az ént fogja táplálni. Cselekedetek, tettek vagy bármilyen elhatározás által még soha senki se jutott ki az énből, mert már maga a szándék az éntől származik.

A szándék az én kezdeti formája. A megvalósulással alakul énné. Az én egy állandósult, megerősödött állapota a szándéknak. Ezért hát hogyan is lehetne feladni azt egy elhatározás segítségével? És mik a mi próbálkozásaink? A felajánlásaink? Talán nem csak a szándékunk megnyilvánulásai? A próbálkozások az éntől való megszabadulásra az én által, éppolyan bolondak mint saját magunkat felemelni a cipőfűzőnkbe kapaszkodva. Valójában az ént nem lehet feladni, helyette az a helyénvaló, ha ezt az ént megismerjük. Azt mondom nem feladás, hanem a megismeréssel által, nem meditáció, hanem ismeret által, nem lemondással, hanem vizsgálódás által – és a csodák csodája, hogy amíg az erőfeszítés vagy a megadás csak táplálja, az ön-kutatás által egyáltalán nem lehet megtalálni! Az én tökéletes megismerése jelenti a tőle való megszabadulást. Az ént nem lehet feladni, mert a valóságban nem létezik, az én valótlan. A feladás nézőpontjából egy újabb hamis dolgot kell kitalálni, a "megadást", és hogy ezt az hamis "megadás" támogatást kapjon, egy másik valótlanságot kell létrehozni a képzeletben, "Isten"-t, de az ilyen képzetektől nincs megváltás. Épp ellenkezőleg, csak még nagyobb illúziókat hozunk létre.

Volt egyszer egy koldus. Találkozott egy árva fiúval az út mentén. A koldus hazavitte és felnevelte. Egy temető volt a koldus kunyhója mögött, és a gyerek nagyon csíntalan természettel rendelkezett – éjjel-nappal a temetőbe járkált. Hogy eltiltsa a temetőbe járkálástól, a koldus ezt mondta neki: "Nem menj oda a sötétben. Szellemek lakoznak ott és felfalják az embereket." Természetesen ettől a naptól kezdve a gyerek félni kezdett a temetőtől és elkerülte. Később iskolába kezdett járni, de itt is megmaradt a félelme az egyedülléttől és a sötétségtől. Néhány évvel később hazatért. Mostanra fiatalemberré cseperedett, de ezzel együtt nőtt meg a félelme is. Egyik éjjel a koldus megkérte, hogy a temetőn keresztül menjen le a faluba valamiért. A fiatalember remegni kezdett már a gondolatától is, hogy éjjel átvágjon a temetőn és azt mondta: "Hogy mehetnék oda a sötétben? Az a hely tele van szellemekkel, akik felfalják az embert."

A koldus felnevetett, egy talizmánt kötött a csuklójára és azt mondta: "Menj, most már nem lesznek képesek ártani neked, mert ez a talizmán Isten, ez megvéd téged, veled lesz. Isten miatt a szellemek nem lesznek képesek megjelenni előtted. Istennel az oldaladon hogyan félhetnél a szellemektől? Így hát elindult a fiatalember, és mert nem találta a szellemeket, Isten hatalmát bizonyítottnak vélte. A szellemek eltűntek, de jött helyettük Isten, s ez az Isten, amit azért kapott, hogy elűzze a szellemeket, talán csak egy még nagyobb szellem volt. Ez a fiatalember Isten oltalmában most szabad lehetett a szellemektől, de a talizmántól egy pillanatra sem válhatott meg. Nyilvánvaló volt számára, hogy tartson attól az Istentől, amelyik még a szellemeket is képes megrémiszteni. Tartott tőle, hogy Isten esetleg elhagyja a társaságát valami hibája miatt, egy tettéért vagy bűnéért. S akkor aztán a szellemek rettenetes bosszút állhatnának rajta. Ebből kifolyólag elkezdett Istenhez imádkozni. Nem csak hogy imádkozni kezdett, de ezzel együtt megjelent benne a félelem Isten földi helytartóitól és közvetítőitől is. Mindezt meglátva a koldus felháborodott. Az orvossága csak még nagyobb kalamajkát okozott. A szegény szellemek sokkal jobbak voltak, mint ez az Isten. Ők elvoltak magukban a temetőben, éjjel, a sötétben, de ez az Isten még a nappalain át is követte. Az egyik újholdas éjszakán a koldus lelopta a fiatalember karjáról a talizmánt, és a tűzre dobta a szeme láttára.

A fiatalember rázkódni kezdett és az arca elsápadt. Az ájulás szélén járt, de a koldus megfogta és elmondta neki az egész történetet a szellemekről, és hogy miért találta ki neki Istent. Miután úgy-ahogy meggyőzte, a koldus elvitte a temetőhöz. Átkutatták a temető minden sarkát. A fiatalember meglepődött, mert nem lelte sehol a szellemeket. Eltűntek a szellemek és eltűnt Isten is. A fiatalember megkönnyebbültnek és szabadnak érezte magát. Egy alapos kutatás a szellemek és társaik után mindig megszabadít tőlük.

Az "én" fájdalmat okoz, szenvedést hoz, aggodalmat szül és bizonytalanságot, félelmet a haláltól. Ezért, hogy kiutat találjanak tőle, kitalálták az Istennek való megadás elképzelését. Ezekből a félelmekből származik, hogy Isten és a felé való odaadás megszületett, miközben az én egyáltalán nem is létezik. Csak addig létezik, amíg nem kutatjuk fel tüzetesen és nem ismerjük meg. Nincs más léte a mi tudatlanságunkon kívül, és hogyan is lehetne azt felajánlani, ami nem is létezik? Ha a szellemek nem léteznek, mi az ami megszabadít tőlük? Ha a szellemek léteznek, szükség van Istenre. Ha az én létezik, szükség van az Istennek való megadásra. Találd meg az én szellemét, és ne a talizmánt, ami megvéd tőle.

Nézz mélyen magadba és kutasd fel, hogyan is létezik ez az én. Amint kutatni kezded, azt találod, hogy nem létezik. A temetőben nem lelsz szellemeket. Valódi lényünk létezése mentes az éntől, és ami marad, az Isten. Amit megtapasztalsz, az a megadás, és akkor az egész létezés Brahma.

Egy templomot építettek. Ahogy elhaladtam mellette, arra gondoltam: "Annyi templom van, a látogatók száma pedig egyre csökken, de akkor miért építik ezt az új templomot? És nem csak ezt az egyet. Több templom is építés alatt van. Minden nap elkészül néhány új templom. Templomokat építenek miközben a látogatók száma fogyatkozóban van. Miféle rejtély áll e mögött?" Sokat gondolkoztam, de nem jöttem rá az okára. Később megkérdeztem egy öreg kőművest a templom építői közül. Azt gondoltam ő talán tudja mi a titok e sok templomépítés mögött, mert ő már sok építkezésén részt vett. Az öreg felnevetni a kérdésemen, és hátravezetett a templom mögé, ahol a köveket faragták. Ott készültek az istenszobrok. Azt hittem, azt akarja mondani, hogy a templom ezeknek az istenszobroknak készül. De ez nem elégítette volna ki a kíváncsiságomat. Mert a kérdés akkor az lett volna, hogy miért készülnek ezek a szobrok. Azonban tévedtem.

Nem mondott semmit a szobrokról. Maga mögött hagyta őket és ment tovább. Végül leghátul néhány művész egy kövön dolgozott. Az öregember rámutatott arra a kőre és azt mondta: "Ezért épül a templom, a templomok mindig ezért épültek." Megdöbbenve álltam ott és bántam saját ostobaságomat. Hogy nem gondoltam erre előbb! Arra a kőre vésték annak a személynek a nevét akinek a templom építését  köszönhették.

Ezen gondolkoztam miközben hazafelé haladtam, és egy körmenettel találkoztam az úton. Valaki megtagadta a világot és felvette a szannyászt. A körmenet az ő tiszteletére szólt. Én is az út mellett álltam és néztem őket. A szannyászi arcát néztem és belenéztem a szemébe. Hiányzott a szemeiből az az üresség, ami a szerzetesek szemében általános. Ugyanaz a büszkeség és ugyanaz a nagyság volt benne, mint a politikusok szemében. De lehetséges, hogy tévedtem és csak az öreg kőművessel folytatott beszélgetés hatása munkálkodott még bennem? De sok másik szannyászint is ismertem. A büszkeségnek ezt az árnyalt formáját nehéz bárhol máshol megtalálni. Talán semmilyen cselekedet, amit az elmén keresztül teszünk nem tud e büszkeségen felülemelkedni. Ha csak nem szabadulsz meg az elmétől, nincs menekvés a nagyság érzésétől.

Pár napja egy barátom tíz napig böjtölt. Először nagyon meglepődtem látva milyen frusztráltan hirdeti a böjtölését. De nem, ez az én hibám volt. Az az öregember helyretette ezt az egész életemen át tartó tévedésemet. A böjtölés után ez a barátom sok dicséretet és gratulációt kapott. Akkor is ott voltam. Egy úriember azt súgta a fülembe: "Szegény koma ezt az egész tortúrát csak ezért a fogadtatásért viselte el." Aznap megrökönyödtem, de ma már, hála az öreg kőfaragónak bölcsebb vagyok és nincs benne számomra semmi meglepő. Épp ellenkezőleg, van egy visszatérő gondolatom. Ha a reklám ennyire hasznos ebben a világban, miért ne lenne az a mennyekben is? Nem ugyan azon szabályok fognak működni a mennyekben, amik itt a földön is? Végső soron ugyan az az elme teremtette  a mennyországot is, mint ezt a világot. Talán a mennyország iránti vágy és elképzelés nem ugyan úgy az elme vágya? S akkor micsoda ez az Isten? Nem lehet, hogy csak az emberi elme elképzelése?

Ő is megbántottnak és dühösnek érzi magát és bosszúból felperzseli az ellenségeit a pokol tüzével. Boldog, ha dicsőítik, a híveit kimenti a bajból és áldást oszt rájuk. Mi ez, az egész, hogy megmenti a híveit és áldásában részesíti őket? Talán nem az emberi elme tükröződése? S akkor miért ne lehetne az Ő világában is sikeres a reklám? A hírnévre Ő is a nagyság bizonyságaként tekinthet? Végül is, mi más lehetne mérvadó az emberek számára vele szemben? Ugyan ezt elmondtam a szannyászinnak. Ő nagyon dühös lett: "Mi akarsz ezzel az egésszel mondani? Ugyan már. Mi szükség a vallásban reklámra? Ez mind csak az egó játéka. Mindez csak az egó terméke. Csak a tudatlanságban esik a büszkeség csapdájába."   Mikor ezt mondta, elfogadtam neki. A lemondás tudáshoz vezet, hogyan kételkedhetnék a szavaiban?

De rövidesen kétszer, háromszor is emlékeztetett rá, hogy több százezer rúpiáról  mondott le, mikor szannyászin lett. Más szavakkal nem egy hétköznapi szannyászin volt. A lemondásnak is a pénz a mérőbotja. Megkérdeztem: "Mikor dobtad el mindezt?" Azt válaszolta: "Nagyjából 25-30 éve." Érdemes volt azt a csillogást látni a szemében. Azt mondják, a lemondás egy csillogást hoz a szemekbe - talán erre a fajta csillogásra gondolhattak. Kicsit félve mondtam neki: "Uram, talán az a dobás nem volt elég nagy, máskülönben hogy lehetne még mindig ilyen üde zöld annak a napnak az emléke 30 év távlatából?" Végül megtörtént amitől féltem. Egyszerre kitört a haragja. Azzal a gondolattal vigasztaltam magamat, hogy ez talán a bölcsek egy régi szokása. Talán nem az együttérzését mutatja, amiért átokszórás nélkül engedett utamra? Indulásom előtt még elmeséltem neki egy történetet, amit elismétlek most nektek is. Figyelmesen hallgassátok. Tele van jelentéssel.

Egy gazdag ember felajánlott tízezer aranydukátot Shri Nathjinak. Egyesével megszámolta őket mielőtt az oltár elé helyezte volna őket. Határozottan nyúlt mindig a zsákjába, amitől az érmék sokat csilingeltek. Lassan tömeg gyűlt köréjük a templomban a csilingelés hangjára. Még nagyobb hangot vert az érmék számolásakor. Ahogy a tömeg, úgy nőtt a lemondásának az öröme is. Mikor végül befejezte az érmék számlálását, büszkeséggel a szemeiben nézett az emberekre, mikor a pap megszólalt: "Testvérem, vidd innen azokat az érméket. Sri Nathji nem fog elfogadni ilyen felajánlást." A gazdag ember meglepődött. Megkérdezte: "Miért Uram?" A pap ezt felelte: "Hogy lehet a szeretetből előadást csinálni? Az ima talán egy előadható produkció? A szívedben az önfényezés vágya van. Az ilyen vágy képtelen a felajánlásra, az ilyen vágy alkalmatlan a lemondásra, az ilyen vágy szegényes a szeretetre."

Egy gyerek megkérdezett: "Olyan szeretnék lenni, mint Buddha. Meg tudod mutatni nekem az utat, hogy elérjem az ideálomat?" Az a gyerek nagyon idős volt. Legalább hatvan tavaszt látott már. De az, aki valaki más bőrébe szeretne bújni, az még mindig gyerek és nem vált felnőtté. Talán nem az a felnőttség jele egy ember számára, hogy ahelyett, hogy olyanná akarna lenni, mint valaki más, olyan szeretne lenni mint önmaga? És egyáltalán, ha valaki valaki mássá szeretne válni, válhat-e valaha is azzá? Mindannyian csak önmagunk lehetünk. Lehetetlen másvalakivé válnunk.

Nevethetsz azon, hogy fiúnak hívtam azt az öregembert. De ha belegondolsz, inkább sírni fogsz, nem nevetni, mert rá fogsz jönni, hogy ez a gyerekes mentalitás még benned is ott van. Te talán nem akarsz olyanná lenni, mint másvalaki? Megvan benned a bátorság és érettség, hogy csak önmagad legyél? Ha mindenki felnőtt, akkor a másokat követés kérdése fel sem merül. Ez az egész talán nem azért van, mert ez a gyerekes mentalitás, hogy vannak a követők és a vezér, a tanítvány és a tanár, valósággá vált? És emlékezz rá, hogy az az intellektus, ami követni akar, nem csak hogy éretlen, de vak is.

Mint mondtam annak az öregfiúnak?

Azt mondtam: "Barátom, az, aki olyanná akar válni, mint valaki más, az elveszíti önmagát. Minden mag önmagában hordja a saját fáját, s csakúgy minden ember. Nincs más út a létezésre, mint önmagunknak lenni. Ebben a próbálkozásban, hogy valaki mássá válj, csupán annak a lehetősége van meg, hogy majd nem leszel azzá, akivé lehettél volna. Találd meg, hogy te ki vagy, a fejlődés útja ennek kibontakoztatásában rejlik. Ezen kívül nincs szükség semmiféle ideálra senki számára. Az ideálok nevében az emberek letérnek az önfejlesztés útjáról, és sehová se érnek el. Öngyilkosságokat látok az ideálok köpenyében, mert ott csak az öngyilkosság lehetséges. Mit mást tehetnék amikor valaki mássá kell válnom? Megölöm a saját lényemet, elnyomom magamat, utálni fogom önmagamat. Így csak az öngyilkosság lehetséges és a képmutatás, álszentség, mert az egész csak színjátszás lesz, hogy azt mutassam, ami nem vagyok. Amint ez a dualitás kifejlődik valakiben, bejön a képmutatás. Bármikor is ön-ellentmondás van a személyiségben, akkor hamisság is van, vallástalanság – és ez természetes, hogy egy ilyen természetellenes kísérlet fájdalommal jár, aggódással és bűnbánattal. Ilyen feszültségben az élet pokollá válik. Kivéve a valódi, önmagából megszületett igazságot, önmagából megszületett képességeket, és az ebből megszülető önfegyelmet – ami úgy követi azt, mint az árnyék –, minden más az embert csúnyává és deformálttá teszi.

Az ideálok és szabályok keretei, amiket kívülről veszünk magunkra, öngyilkossághoz vezetnek. Ezért én azt mondom: "Keresd magadat és találd meg magadat. Isten ajtajában csak azokat üdvözlik, akik megtalálták önmagukat. Azon a kapun keresztül a valódi Ráma átléphet, de a Ráma-játék¹ Rámája nem tud. Bármikor is valaki külső ideálok által inspirálva szeretné megformázni önmagát, úgy viselkedik mint a Ráma-játék Rámája. Az lényegtelen, hogy valaki sikeresebb-e ebben vagy kevésbé. De aki sikeresebb, az lesz az út végén távolabb önmagától. A Ráma-játék sikere valójában a lényed kudarca. Ráma, Buddha vagy Mahavir nem hordható köpenyként, és bárki is ölti magára őket, a lénye híján lesz zenének, függetlenségnek, szépségnek, igazságnak. Isten ugyan olyan elbánást fog adni neki, mint Smarta királya adott annak az embernek, aki annyira elszánt volt a fülemüle énekének utánzásában, hogy elfelejtette az emberi hangját. Nagyon híres ember volt és messze földről látogatták, hogy hallhassák őt. A király előtt is be akarta mutatni a képességét. Nagy nehézségek után engedélyt kapott, hogy megjelenjen előtte. Azt gondolta, hogy a király dicsérni fogja és majd megjutalmazza. Ez a várakozása nem is volt alaptalan, a másoktól kapott dicséretek és ajándékok után. De mit mondott neki a király? Azt mondta a király: "Jóuram, hallottam én már igazi fülemülét énekelni, azt vártam tőled, hogy nem a fülemülék dalát fogod elhozni nekem, hanem azokat a dalokat, amik benned születtek meg. A fülemülék énekéhez elegendőek a fülemülék. Menj és hozd létre a saját dalaidat, és amikor készen vagy, gyere el hozzám. Örömmel foglak látni és a jutalmam is meglesz számodra."

Bizonyosan, az élet nem arra való, hogy másokat utánozzunk, hanem hogy azt a fát gondozzuk, aminek a magja bennünk lett elrejtve. Az élet sohasem utánzás, hanem egy kreatív teremtés.

¹Ráma-líla: Ráma történetét elmesélő színjáték (Rámájana)