"El akarom veszíteni magamat Brahmában. Fel akarom ajánlani ezt a büszkeséget Istennek. Mit tehetnék?" kérdezte tőlem nagy mentális zavarodottság közepette egy szerzetes. Ismertem őt. Évek óta ült Isten templomában. Homlokával Isten lábaira borulva sírt órákon át. Igazán őszinte volt a vágya. Azonban az irány rossz volt. Mert aki elfogadja az "én" létét, maga az elfogadás által azonosul az énnel. Ebből az énből fakad a szenvedés, majd meg akar szabadulni tőle és felajánlani magát Isten oltalmába. De ennek a felajánlásnak a közepén is ez az én van, mert ki az, aki a felajánlást teszi? Ki szeretne megszabadulni a fájdalmaktól és a problémáktól? Talán nem maga az én? Kié ez az idegesség, ez a sürgetés Isten iránt, a legfelsőbb boldogságért és megszabadulásért? Ki ez, aki versengővé tesz a világban és izgatottan várja az üdvözülést? Talán nem maga az én?
Kérdem, hogyan lehetséges, hogy én feladjam magamat? Teljesen felajánlom saját magamat. Talán nincs benne az "enyém" birtoklása is e feladásban? Ez a felajánlás nem az enyém? Bármire is azt mondom, hogy az enyém, az megszüli az ént és az enyémet. Talán nem épp a vagyonom, a birtoklásaim, a feleségem, a gyerekeim teremtik meg ezt az ént? Az én szannyászom, az én lemondásom, az én felajánlásom, az én szolgálatom, az én vallásom, az én lelkem, az én megszabadulásom, mindez szintén megteremti az ént. Vagyis amíg az enyém bármilyen kis darabkája is megmarad, az én is tökéletesen érintetlen marad. Az én minden cselekedete, bűn vagy szégyen, öröm vagy lemondás az ént erősíti. Minden igyekezet és felajánlás csak az ént gazdagítja és erősíti.
Akkor nincs is semmi mód az én feladására? Nincs valamilyen mód a megtagadására? Nem, nincs semmilyen út vagy módszer a feladására, lemondásra vagy megtagadásra, mert bármit is teszel, az végső soron az ént fogja táplálni. Cselekedetek, tettek vagy bármilyen elhatározás által még soha senki se jutott ki az énből, mert már maga a szándék az éntől származik.
A szándék az én kezdeti formája. A megvalósulással alakul énné. Az én egy állandósult, megerősödött állapota a szándéknak. Ezért hát hogyan is lehetne feladni azt egy elhatározás segítségével? És mik a mi próbálkozásaink? A felajánlásaink? Talán nem csak a szándékunk megnyilvánulásai? A próbálkozások az éntől való megszabadulásra az én által, éppolyan bolondak mint saját magunkat felemelni a cipőfűzőnkbe kapaszkodva. Valójában az ént nem lehet feladni, helyette az a helyénvaló, ha ezt az ént megismerjük. Azt mondom nem feladás, hanem a megismeréssel által, nem meditáció, hanem ismeret által, nem lemondással, hanem vizsgálódás által – és a csodák csodája, hogy amíg az erőfeszítés vagy a megadás csak táplálja, az ön-kutatás által egyáltalán nem lehet megtalálni! Az én tökéletes megismerése jelenti a tőle való megszabadulást. Az ént nem lehet feladni, mert a valóságban nem létezik, az én valótlan. A feladás nézőpontjából egy újabb hamis dolgot kell kitalálni, a "megadást", és hogy ezt az hamis "megadás" támogatást kapjon, egy másik valótlanságot kell létrehozni a képzeletben, "Isten"-t, de az ilyen képzetektől nincs megváltás. Épp ellenkezőleg, csak még nagyobb illúziókat hozunk létre.
Volt egyszer egy koldus. Találkozott egy árva fiúval az út mentén. A koldus hazavitte és felnevelte. Egy temető volt a koldus kunyhója mögött, és a gyerek nagyon csíntalan természettel rendelkezett – éjjel-nappal a temetőbe járkált. Hogy eltiltsa a temetőbe járkálástól, a koldus ezt mondta neki: "Nem menj oda a sötétben. Szellemek lakoznak ott és felfalják az embereket." Természetesen ettől a naptól kezdve a gyerek félni kezdett a temetőtől és elkerülte. Később iskolába kezdett járni, de itt is megmaradt a félelme az egyedülléttől és a sötétségtől. Néhány évvel később hazatért. Mostanra fiatalemberré cseperedett, de ezzel együtt nőtt meg a félelme is. Egyik éjjel a koldus megkérte, hogy a temetőn keresztül menjen le a faluba valamiért. A fiatalember remegni kezdett már a gondolatától is, hogy éjjel átvágjon a temetőn és azt mondta: "Hogy mehetnék oda a sötétben? Az a hely tele van szellemekkel, akik felfalják az embert."
A koldus felnevetett, egy talizmánt kötött a csuklójára és azt mondta: "Menj, most már nem lesznek képesek ártani neked, mert ez a talizmán Isten, ez megvéd téged, veled lesz. Isten miatt a szellemek nem lesznek képesek megjelenni előtted. Istennel az oldaladon hogyan félhetnél a szellemektől? Így hát elindult a fiatalember, és mert nem találta a szellemeket, Isten hatalmát bizonyítottnak vélte. A szellemek eltűntek, de jött helyettük Isten, s ez az Isten, amit azért kapott, hogy elűzze a szellemeket, talán csak egy még nagyobb szellem volt. Ez a fiatalember Isten oltalmában most szabad lehetett a szellemektől, de a talizmántól egy pillanatra sem válhatott meg. Nyilvánvaló volt számára, hogy tartson attól az Istentől, amelyik még a szellemeket is képes megrémiszteni. Tartott tőle, hogy Isten esetleg elhagyja a társaságát valami hibája miatt, egy tettéért vagy bűnéért. S akkor aztán a szellemek rettenetes bosszút állhatnának rajta. Ebből kifolyólag elkezdett Istenhez imádkozni. Nem csak hogy imádkozni kezdett, de ezzel együtt megjelent benne a félelem Isten földi helytartóitól és közvetítőitől is. Mindezt meglátva a koldus felháborodott. Az orvossága csak még nagyobb kalamajkát okozott. A szegény szellemek sokkal jobbak voltak, mint ez az Isten. Ők elvoltak magukban a temetőben, éjjel, a sötétben, de ez az Isten még a nappalain át is követte. Az egyik újholdas éjszakán a koldus lelopta a fiatalember karjáról a talizmánt, és a tűzre dobta a szeme láttára.
A fiatalember rázkódni kezdett és az arca elsápadt. Az ájulás szélén járt, de a koldus megfogta és elmondta neki az egész történetet a szellemekről, és hogy miért találta ki neki Istent. Miután úgy-ahogy meggyőzte, a koldus elvitte a temetőhöz. Átkutatták a temető minden sarkát. A fiatalember meglepődött, mert nem lelte sehol a szellemeket. Eltűntek a szellemek és eltűnt Isten is. A fiatalember megkönnyebbültnek és szabadnak érezte magát. Egy alapos kutatás a szellemek és társaik után mindig megszabadít tőlük.
Az "én" fájdalmat okoz, szenvedést hoz, aggodalmat szül és bizonytalanságot, félelmet a haláltól. Ezért, hogy kiutat találjanak tőle, kitalálták az Istennek való megadás elképzelését. Ezekből a félelmekből származik, hogy Isten és a felé való odaadás megszületett, miközben az én egyáltalán nem is létezik. Csak addig létezik, amíg nem kutatjuk fel tüzetesen és nem ismerjük meg. Nincs más léte a mi tudatlanságunkon kívül, és hogyan is lehetne azt felajánlani, ami nem is létezik? Ha a szellemek nem léteznek, mi az ami megszabadít tőlük? Ha a szellemek léteznek, szükség van Istenre. Ha az én létezik, szükség van az Istennek való megadásra. Találd meg az én szellemét, és ne a talizmánt, ami megvéd tőle.
Nézz mélyen magadba és kutasd fel, hogyan is létezik ez az én. Amint kutatni kezded, azt találod, hogy nem létezik. A temetőben nem lelsz szellemeket. Valódi lényünk létezése mentes az éntől, és ami marad, az Isten. Amit megtapasztalsz, az a megadás, és akkor az egész létezés Brahma.
Szólj hozzá!