Osho : Agyagmécsesek

Egy nő megkérdezett: „Meg akarom változtatni magamat. Mit kellene tennem?”
Azt mondtam: „Az első dolog: Ne változtass az öltözködéseden, mert amint elérkezik a lázadás ideje bárki életében, az elme azonnal elcsábul a ruhatárának a megváltoztatására. Ez nagyon kényelmes az elmének, mert megtarthatja vele a biztonságát. A ruhák cseréjével azonban az elme nem hal meg, épp ellenkezőleg, az új ruháiban hosszabb életet nyer, ellentétben a régivel. A ruhatárad lecserélésével nem történik változás a lényedben, épp ellenkezőleg, a megelégedettség érzése a személyiség szintjén a lényed számára öngyilkosságot jelent.”
A nő megkérdezte: „Miféle ruhákra gondolsz?”
Azt válaszoltam: „Sok fajta ruha van, ahogy sok fajtája önbecsapás is. Légy körültekintő, mert bármelyikkel elkendőzheted magadat. Ha bármi is elkendőzi a lényed valóságát, az önbecsapás. Ezt értem a „ruhák” alatt. Ha valaki bűnös, magára ölti az erény köntösét, ha valaki erőszakos, magára ölti az erőszakmentesség mentéjét, ha valaki tudatlan, kitömi magát szavakkal és írásokkal, befedi magát az átvett ismerettel. Te is látod mindezt amiről beszélek?”
Ekkor gondolkozott egy darabig, majd megszólalt: „Apáca akarok lenni.”
„Ennyi, végeztem!” - válaszoltam neki. Akkor vedd úgy, hogy a ruhacsere már el is kezdődött! Bármivé is akarsz válni, az az elme konspirációja. A valamivé válás ambíciója maga az elme. Épp ez az ambíció akarja eltéríteni, elterelni a figyelmet arról, ami van, és ráhúzni valaminek a köntösét, ami nincs itt. Az ideálok szülik az összes köntöst és maszkot. Aki az igazságot akarja – és semmiféle valódi forradalom sem lehetséges az igazság nélkül – meg kell ismerje azt, ami igazából létezik. Amikor valaki a teljes igazságot megismeri a valódi énjéről, ez a tudás válik forradalommá. Ebben a forradalmi tudásban nincs időbeni hézag. Ahol időrés van, ott nincs forradalom, csak az elkendőzés és a változás keresése.”
Elmeséltem neki egy esetet:

Egy nap jött valaki Abu Hasszánhoz és ezt mondta: „Ó szent, Isten kegyeltje, féltem a bűnös életemet és eldöntöttem, hogy megváltozok. Szent akarok lenni. Megkönyörülnél rajtam? Oda tudnád adni a szerzetesi ruháidat amiket magadon hordtál? Én is istenfélő akarok lenni viselésük által.”
Az ember a fejét Hasszán lábára hajtotta és könnyeivel áztatta. Őszinteségéhez kétség sem fért, könnyei voltak mély vágyának igaz tanúi.
Abu Hassan felnevetett és ezt mondta: „Barátom, mielőtt elkövetem azt a hibát, hogy neked adom a ruháimat, lennél oly kedves, hogy előbb válaszolsz egy kérdésemre? Egy nő férfivá válhat-e ruháit hordva? Vagy egy férfi nővé válhat-e a nő ruháit hordva?”
A férfi letörölte a könnyeit. Talán rossz helyre jött. Ezt válaszolta: „Nem”. Abu Hassan újra nevetni kezdett és ezt mondta: „Itt vannak a ruháim. De mit számít ha magadra is öltöd? Bárki is szentté lett attól, hogy egy szent ruháit magára vette?”

Hassan helyében én a következőt mondtam volna: „Bárki is szent lett valaha azzal a szándékkal, hogy szentté akart válni? A szentség megérkezik. Az a tudás gyümölcse, és ahol bármiféle vágy is van a valamivé válásra, ott esély sincs a valódi tudásra, mert a vágyak vezérelte elme nyugtalan, és miféle tudást szerezhet a nyugtalan elme? Amikor jelen van bármiféle vágy a valamivé válásra, az egy menekülés önmagunk elől, és hogyan is ismerhetnéd meg önmagad, ha elfutsz előle? Ezért én azt mondom: Ne fuss, ébredj fel. Ne változtass, láss. Mert aki éber és lát, annak ajtaján magától beköszönt a valódi vallás.”

Egy gazdag ember egy különleges alkalomból ünnepséget tartott a barátainak. A város királya is jelen volt a fogadáson. Így aztán a gazdag ember öröme nem ismert határokat. De amikor a vendégek nekiláttak az ebédnek, a boldogsága hamar dühhé változott. A szolgái közül az egyik a gazda lábára ejtett egy forró étellel teli tálat. A háziúr lába megégett és haraggal teltek meg szemei. A szolgának nyilvánvalóan nem maradt semmi esélye a további életre. A szolga reszketett félelmében. Ám egy fuldokló belekapaszkodik a szalmaszálba is. Magát védve az ország szentiratát idézte: „A menny azoké, akik képesek kontrolálni dühüket.”

A gazda meghallotta szavait. A szeme dühödten nézett, de mégis önuralmat gyakorolt és ezt mondta: „Nem vagyok dühös.” Ezt hallva, a vendégek tapsoltak és még a király is őt dicsérte. A szemében ülő düh egyből büszkeségre váltott. Nagyon emelkedetten érezte magát, ám a szolga folytatta: „A menny azoké, akik megbocsájtanak.” Az úr válaszolt: „Megbocsájtok neked.” Noha volt megbocsájtás is büszkeséggel telt szemében, a büszkeségét a megbocsájtás csak még jobban táplálta. Nagyon árnyaltak a büszkeség módozatai! A gazdag ember most nagyon vallásosnak tűnt a vendégek előtt. Jóllehet, mindig is egy nagyon zsarnoki embernek ismerték. Látva ezt az új arcát, mind megütköztek csodálkozásukban. Az elöl ülő király is őszinte csodálattal nézett fel rá. A gazda feje az egeket súrolta.
Végül a szolga befejezte a félbehagyott iratot: „... mert Isten szereti azokat, akik együttérzők.”
A gazdag ember körbenézett. Mindig is világias fösvénység volt a szemében. Ma túlvilági lett belőle és ezt mondta a szolgának: „Menj, szabaddá teszlek. Mostantól nem vagy a szolgám”, és adott neki egy teli zsák aranyat. A szemében ülő düh átalakult büszkeséggé s most ugyanaz mohósággá vált.

Düh, mohóság, harag, félelem – talán nem ugyanannak az erőnek a manifesztációi? S ha a vallásosság ilyen olcsó lehet, van bárki is a gazdagok között aki nem fogja megvenni magának? A vallás talán nem a félelemből és a mohóságból nyeri támaszát? Akkor hát kérdem én, mik a vallástalanság támaszai? Talán a büszkeséget nem találjuk meg a vallásosság legtetején is? Kérdem én: akkor mi lehet a vallástalanság templomának csúcsdísze?