Osho : Agyagmécsesek

Ne a vallást keresd, keresd magadat. A vallás majd eljön magától.
Vagy talán a szentírásokban létezik a vallás?
Nem. A vallás nem a szentírásokban létezik. A szentírások halottak és a vallás egy élő áramlat. Megtalálható ez a szentírásokban?
Nem. A vallás még csak nem is a gyülekezetekben létezik. A szekták közösségekre épülnek miközben a vallásosságnak egy abszolút független, saját identitása van. Ehhez nem szükséges kint keresni, befelé kell elindulnod.
A vallás az összes lélegzetedben benne van. Mindössze annyi hiányzik, hogy észrevegyük és meglássuk.
A vallás az összes vércseppedben benne van. Csak a bátorság és az elhatározás hiányzik a megleléséhez.
A vallás itt van, mint a Nap, de ehhez ki kell nyisd a szemeidet.
A vallás az élet, de ehhez a múlandó test fölé kell emelkedned.
A vallás nem élettelen. Ezért aztán ne aludj. Kelj fel és mozdulj meg. Aki alszik, elveszíti. Aki tovább megy, eléri. Aki ébren van, megtalálja.

Egy király a legfelsőbb vallás keresésében volt. Felnőtt a fiatalságából és megöregedett. De a keresése nem teljesedett be. Hogy lehetett volna teljes? Az élet rövid, az ilyen keresgélés bolond dolog. Még ha az élet végtelen is lenne, a legfelsőbb vallást nem lehet keresni, mert a vallás az a vallás, egyedüli. Ezért aztán hogy lehetne magas és alacsony, hogy lehetne jobb és rosszabb? Mert vallásból nincs többféle, így a legfelsőbb vallás keresése se lehet sikeres. Ahol nincs több csak egy, ott nincs mihez méricskélni. S ezért módszer sincs hozzá. Az a király a legmagasabb vallást kereste, de a legmélyebb vallástalanságban élt. Mivel nem találta meg a legfelsőbb vallást, az élet egyszerű elfogadásának kérdése fel sem merült benne. Hogyan tudna bárki is sötétségben és tudatlanságban járni? Senki se teszi ezt a kérdést a vallás ellentétével kapcsolatban, de a vallással kapcsolatban aligha van bárki is, aki nem kérdezi ezt meg. Soha senki se gondolkozik vagy tesz kutatást a vallástalanságról. Ezt élni kell, a vallást pedig keresni. Talán pont ez az úgynevezett keresés maga, ami a vallással ellentétes, és útját állja a vallás megélésének. Senki se beszélt erről a királynak. A tanult emberek, a szentek és a különböző vallások filozófusai jártak hozzá és vitatkoztak egymással. Rámutattak egymás hibáira. Bizonygatták egymásnak, hogy a másik mekkora tudatlanságban van.
A király általában meg volt ezzel elégedve. Így aztán a vallása csak egy illúzió maradt, s a tudatlanság a szemeiben, és még támogatást is talált az ellentétének a megéléséhez. Nehéz volt a király ellen nyerni a vallást érintően. Mert bárki is foglalt állást, maga mellet foglalt állást, nem a vallás mellett. A csoportok, szekták és vallásos gyülekezetek mindig a saját oldalukon állnak. Semmi közük a valláshoz, nem is lehet. Csak aki felad minden oldalt, az tartozhat a valláshoz. Az oldalak feladása nélkül nehéz a valláshoz tartozni. A vallásos szekták az elsődleges ellenségei a vallásnak és az ellentétének a barátai.

De a király nem hagyta abba a kutatását. Egy játékká vált számára, és még a vallásnak ez az ellentéte is elkezdett fájdalmat, gondokat és nyomorúságot hozni számára. Ahogy a halál kezdett közelíteni és az élet aratásának az ideje közel járt, nyugtalanná vált. De ő nem volt hajlandó mást elfogadni, csak a legfelsőbbet, a tökéletesen hibátlan és teljes vallást. Hajlíthatatlan volt, és amíg a tökéletes vallás képe ki nem tisztult számára, elhatározta, hogy egy lépést se tesz feléje az életben. Végül a halál az ajtói elé érkezett.

Egy nap egy fiatal koldus érkezett az ajtójához és alamizsnát kért, és mivel a király rendkívül aggódónak látta, rosszkedvűnek és zavartnak, megkérdezte az okát. A király azt mondta neki: "Mit tehetnél, még ha tudnád is? A nagy, nagy tudósok, szentek és szerzetesek se voltak képesek segíteni nekem." A koldus azt válaszolta: "Lehetséges, hogy a nagyságuk teher volt számukra, és emiatt sose voltak képesek bármit is tenni. A szentek és a szerzetesek, akiket a ruhájuk alapján ismerünk fel, tényleg azok a szentek és szerzetesek, akik számítanak?" A király figyelmesen megnézte a koldust. Volt valami a király szemében, ami a koldus szeméből hiányzott. Az a valami csak a király szemében volt látható. Időközben a koldus újra beszélni kezdett: "Én semmit se tehetek. Valójában én nem is létezek. De aki létezik, az sokat tehet." Amit mondott, az igazán gyönyörű volt. Teljesen más volt, mint az előtte járó ezrek akik meg akarták győzni a királyt. A király azon gondolkozott ki lehet ez az ember a szegényes ruhában, de közben ezt mondta: "Én a legfelsőbb vallást keresem és vallásossá tenni az életet, de ez nem lehetséges, és ezért aztán, nagyon boldogtalan vagyok most így, az életem vége felé.
Melyik vallás a legnagyobb?" A koldus elkezdett nevetni és ezt mondta: "Ó király! Te a ló elé akartad bekötni a szekeret – és most csodálkozol, hogy boldogtalan vagy. Az élet nem akkor válik vallásossá, miután megtaláltad a vallást, ez csak azután derül ki miután az élet vallásossá válik. És miféle őrültség ez, hogy a legfelsőbb vallást akarod megtalálni? Maga a vallás keresése elég volt. Csak a vallás létezik. Legmagasabb vallás? Sose hallottam róla. Ezek a szavak értelmetlenek. Semmi se marad amit hozzá kellene tenni a valláshoz. Csak egyféle kör létezik. Nincs olyan, hogy teljes kör, mert ami nem teljes kör, az egyáltalán nem kör. A kör magában hordozza a teljességét. Maga a vallás már magában hordozza a pártatlanságának és hibátlanságának az igazságát. És azok akik eljöttek hozzád, hogy a legmagasabb vallást bebizonyítsák neked, ők se kevésbé őrültek, mint te vagy, vagy pedig csak hipokriták. Aki tud, az tudja, hogy csak a vallás létezik, és nem holmi vallások.

A királyt mélyen meghatódott és megérintette a koldus lábát. A koldus azt mondta: "Kérlek hagyd a lábaimat. Ne kötözd meg őket. Azért jöttem, hogy a te lábaidat is szabaddá tegyem. Kérlek gyere a folyó túlpartjához a királyságodon túl. Ott rámutathatok az ujjammal a vallásra." Mindketten elmentek a folyóparthoz. A főváros legjobb csónakjait vitték oda, de a koldus mindegyiken rámutatott egy vagy több hibára. Végül a király elkezdett aggódni. Azt mondta a koldusnak: "Ó, te nagy lélek! Nekünk csak egy kis folyón kell átkelnünk. Akár úszva is átjuthatnánk. Felejtsük el ezeket a csónakokat. Menjünk és ússzuk át. Miért pazarolnánk az időnket?"
A koldus, mintha csak erre várt volna, ezt mondta a királynak: "Ó király! Én is ugyan ezt akartam mondani. Miért aggódnánk a vallásos szekták csónakjai miatt? Nem kívánatosabb inkább, hogy mi magunk ússzunk át Istenhez? Hiszen a vallásnak sincs csónakja.
A csónakok csak a kormányosok után lettek elnevezve. Az egyetlen út az önerőből úszás. Az igazságot csak önerőből lehet elérni. Senki se adhatja meg. Mindenkinek magának kell az igazság tengerét átúszni. Nincs más segítség. Akik a támogatást keresik, már a part közelében elmerülnek, s akik veszik a bátorságot, és maguk ússzák át, átjutnak, még egy kis fuldoklás árán is.

Mindenkit megkérdezek, mit gondol az életről.  Az élet értelme és értéke az élet kutatásában van elrejtve.
Ha valaki mindössze gyöngyök és kavicsok után kutat, akkor hogyan is lehetne az élete értékesebb annál, mint ami után kutakodik?
A legtöbb ember kicsivé válik a kis dolgok utáni kutatásban, majd végül rájönnek, hogy elpazarolták az élet gazdagságát olyan értékek fellelésébe, amik végső soron, nem is értékek. Mielőtt elindulunk egy úton, jó ha kitaláljuk, hogy hová is akarunk jutni, miért akarunk oda kerülni, és hogy vajon tolerálni tudjuk e majd az oda vezető úton fellépő nehézségeket és a hozzá szükséges kemény munkát. 
Aki nem gondolkozik indulás előtt, gyakran tapasztalja, hogy vagy egyáltalán nem is éri el a célját, vagy ha eljut valahová, akkor már nem is tartja azt a helyet elérésre érdemesnek.
Azt akarom, hogy ilyen hibát ne kövess el az életedben, mert az az egész életet lerombolja. Az élet véges. Az erőd korlátozott. Az időd rövid. Ezért aztán, csak akik gondos mérlegelés után indulnak el - körültekintően és figyelemmel - juthatnak el bárhová is.

Volt egy koldus. Shivlinek hívták. Egy utazáson volt. Út közben látott egy fiatal embert futni és megkérdezte őt: "Barátom, hová futsz?" A fiatal ember megállás nélkül válaszolta: "Az otthonomba." Erre föl Shivli egy elég különös kérdést tett fel. Azt kérdezte: "Melyik otthonodba?" Én is ugyan ezt a kérdést kérdem. Ti folyton rohantok. Mindenki rohanásban van. Kérdem: "Hová rohantok?"
Nem kellene ezt az egész versenyt átgondolni?
Nem lehet, hogy csak azért rohantok, mert mindenki más is rohan? Anélkül, hogy egyáltalán tudnátok, hogy hová érkeztek?
Azt szeretném, ha erre a kérdésre ugyan azt a választ adnátok, mint az a fiatal ember Shivlinek, és akkor az egész lényem táncolna a boldogságtól.
Az a fiatal ember azt mondta: "Csak egy otthon létezik. Isten háza. Én is azt keresem."
Kétségtelen, minden egyéb csak álom. Bármilyen otthon után kutatni, álom. Csak egy igazi létezik; igazi otthon csak egy van, Isten háza, és aki ezt keresi, önmagába kell induljon, mert ott van elrejtve bennünk.
Van bármilyen más ház is, mint Isten háza?
És meg lehet találni Istent bárhol máshol, mint önmagunkban?
Ha én Shivli helyében lettem volna, kérdeztem volna attól a menekülő embertől még egy kérdést. Nem tudom, milyen választ adott volna. De engedjétek meg, hogy elmondjam a kérdést. Azt kérdeztem volna: "Barátom, ha meg akarod találni Istent, miért futsz? Hová futsz? Hogy fogod rohanás közben megtalálni őt, akinek a teljes létezése pontosan itt van. Talán az a vágy az illúzió, hogy majd megtalálod őt a jövőben; Őt, aki az itt és mostban létezik? És ami belül létezik, csak elveszíteni lehet a meneküléssel, az elfutással. Ahhoz, hogy megtaláld őt, talán nem lenne ildomos, hogy megállj, itt maradj, és önmagadban kezd el keresni?"

A szeretet hatalom, és csak aki szeretetben él, él egyedül.
Ahol szeretet van, ott van Isten, mert a szeretet Isten jelenlétéből fakadó fény.
Emlékezz rá, hogy amikor az elméd tele van gyűlölettel, erőtlenné válsz és Istennel való kapcsolatod meggyengül.
E miatt születik aztán a dühből, a gyűlöletből és féltékenységből a boldogtalanság és a lelkiismeret furdalás.
A bűntudat állapota akkor születik meg, mikor elvágjuk a gyökerünket a létezés egészétől.
A szeretet megtölti azt boldogsággal, annak a zenének az áldásával, és annak az illatnak a könyörületével, ami nem tartozik ehhez a földhöz.
Miért?
Mert ezeken keresztüljutva, oly közel kerülhetsz az univerzális lélekhez, mert rajtuk keresztül egy helyet találsz Isten szívében, mert rajtuk keresztül nem maradsz az aki voltál, hanem Isten maga kezd el rajtad keresztül teremteni. Ezért azt mondom, hogy az életben aki megtalálja a széttörhetetlen és vég nélküli szeretetet, az megtalál mindent.

Eszembe jut egy eset. Mohammed és az ő tanítványa Ali úton voltak. Ali egy ellensége jött szembe vele és megállította őt, majd inzultálni kezdte. Ali türelmesen hallgatta a rágalmazásait. A szemei szeretetet és imát sugároztak. Úgy hallgatta az ellenségének a mérgezett beszédét, mintha ez utóbbi magasztalná őt. Csodálatos volt a türelme. Végül azonban mégiscsak elfogyott és leereszkedett az ellenségének a szintjére, s szemet szemért, fogat fogért, visszaadta. Lassacskán a szemei megteltek dühvel, és a bosszú és gyűlölet felhői szórtak villámokat a szívébe. A keze kardjához ért. Mohammed eddig csak csendesen ült és figyelte mindezt. Ám hirtelen felkelt és elindult az ellenkező irányba, otthagyva Alit és az ellenségét. Ezen Ali nagyon meglepődött és némi sértettséget érzett Mohammed iránt. Később, mikor találkozott Mohammeddel, megkérdezte őt: "Miért viselkedtél így? Az ellenségem szembeszállt velem s kötözködött, és te cserbenhagyva otthagytál engem! Ez talán nem olyan, mintha a halál karmai között hagytál volna?" Mohammed azt válaszolta: "Kedvesem, az az ember kétségtelenül nagyon agresszív és durva ember volt, és a szavai rettenetes dühvel voltak telve. De én nagyon boldog voltam, ahogy téged békében és szeretetben láttalak. Láttam, ahogy akkor tíz őrangyalt küldött Isten a védelmedre és a jókívánságaik záporoztak rád. Biztonságban voltál a szeretet és megbocsátás oldalán, de ahogy a szíved feladta a könyörületet, keménnyé vált és a szemeid bosszútól lángoltak, láttam ahogy a mennyei őrangyalok elhagytak téged. Akkor már csak az lehetett a helyes számomra is, hogy én is otthagyjalak. Isten elhagyta a társaságod.

Végtelenül meglep, hogy mennyire aggódtok az élet miatt. Az életet nem lehet csak a gondolkozáson keresztül megismerni, csak ha a maga teljességében éled értheted meg. Nincs más módja az igazság megismerésének. Kelj fel és élj. Kelj fel és mozdulj. Az igazság nem valami halott dolog, hogy erőfeszítés nélkül megtalálhatnád. Az egy végtelenül élő áramlás. Csak az találhatja meg, aki szabadon és kötöttségek nélkül mozog. A hosszú távú gondolkozásban gyakran elveszítjük azt, ami kézénél van, miközben ami itt van a kezünk ügyében, az az igazság, s ami a távolban az csak egy rejtély. Nem elkerülhetetlen felfedezni azt ami kéznél van ahhoz, hogy megismerhessük azt ami a távolban van? Talán az egész jövő nem a jelen pillanatban létezik? Talán nincs benne a legkisebb lépésben az előttünk álló egész utazás?

Egy egyszerű farmer életében először a hegyekbe akart menni. Jóllehet azok a hegyek nem voltak túl messze a falujától, de még így se volt képes feljutni rájuk. A hegyek csúcsai, mezőkkel szegélyezve, láthatóak voltak a földjéről is, és nagyon gyakran erősen elfogta a vágy, hogy közelebbről is láthassa őket. De az utazást ilyen olyan okból mindig elnapolta és képtelen volt eljutni oda. Legutóbb az az egyszerű ok tartotta vissza, hogy nem volt nála lámpa, és már éjszaka el kellett indulnia a hegyek felé. A hegymászás csak még nehezebb lett volna napkelte után. De most vitt magával egy lámpát is. És izgalmában, hogy megmássza a hegyet, éjszaka nem jött álom rá. Éjjel két órakor felkelt és nekiindult a hegyeknek. De amint kiért a faluból, hezitálni kezdett és megállt. Elkezdett aggódni és gyanakodni az elméjében. Miután kiért a faluból, észrevette, hogy újhold van és teljes sötétség veszi körül. Kétségtelenül volt nála egy lámpa, de annak a lámpának a fénye legfeljebb csak tíz lépés távolságot mutatott meg, a hegy pedig úgy tíz mérföldre volt. Arra gondolt, hogy neki tíz mérföldet kell megtennie, miközben a lámpájának a fénye csak tíz lépést tud megvilágítani. Hogy sikerülhetne? Tanácsos lenne ebben a teljes sötétségben folytatni az utat ezzel a kis gyertyafénnyel? Ez olyan lenne, mintha a tengert egy kis csónakkal akarná valaki átszelni. Így üldögélt a falu szélénél a napkeltére várva. De nagyjából ugyan ekkor egy meglátott egy másik öreg embert elhaladni mellette a hegyek felé. Egy még kisebb lámpát hordott magával mint az övé volt. Mikor megállította az öreget és elmondta a kétségeit, az öregember hangosan felnevetett és azt mondta: "Örült alak, menj csak tíz lépést kezdetnek. Menj annyit, amennyit látsz. És akkor ismét ugyan annyit fogsz ismét látni. Ha egy lépést előre látsz, az egész világot körbejárhatod a segítségével. A fiatal ember megértette, felkelt és elindult, és mielőtt a nap felkelt volna, ő már a hegyeken volt. Az öregember tanácsát érdemes megfogadni az életben is. Én is ugyan ezt szeretném mondani nektek. Barátaim, miért ültök olyan mereven? Keljetek fel és mozduljatok! Nem az aki gondolkozik, hanem aki mozgásban van, érhet célba. És érdemes emlékezni rá, hogy mindenki birtokában van annyi belátás, annyi fény, ami megvilágít előre tíz lépést. És annyi elegendő. Az elég Isten eléréséhez.

Meglendítem az élet kerekét, s pörög körben az ambíció tengelye körül, mint a pokol. Az ambíció láza az, ami megmérgezi az életet. A legnagyobb betegségek és mentális zavarok között nincs nagyobb betegség az ambíciónál - mert annak az elmének, amit megzavarnak az ambíció szelei, annak nem lehet békéje, zenéje, áldása. Ő nincs önmagánál, és a béke, a zene, az áldás abból ered, ha önmagunkban vagyunk. Aki nincs önmagával, az beteg. Megpihenni saját lényünkben az egyedüli egészség.

Egy fiatal hölgy megkérdezett, hogy mi az ambíció gyökere? Azt mondtam: "a kisebbrendűségi komplexus. A szegénység egy érzése." Valójában a kisebbrendűségi komplexus és az ambíció egymás ellentétének tűnik. De valóban ellentétesek? Nem. Ezek nem ellentmondóak. Ez a két véglete ugyan annak az érzésnek. Ami a kisebbrendűségi komplexus az egyik végen, az ambíció a másikon. A kisebbrendűségi érzés válik ambícióvá az éntől való megszabadulás megkísérlésével is. Az csak egy jól öltözött kisebbrendűség. De még a legértékesebb ruhák magunkra öltése után is, se eltűnni, se megszűnni nem fog. Talán csak elkerüli majd mások figyelmét. De ettől még te folyamatosan látni fogod magadat. Attól még hogy valaki ruhákba bújik, mások elől eltakarhatja a meztelenségét, de a meztelensége továbbra is megmarad. Ez az oka annak amiért azok, akiknek az ambiciózus sikereik elvakítják mások szemét, továbbra is aggodalmaskodnak magukban és tovább tervezgetik a még nagyobb sikereket. A belső kisebbrendűségi komplexus nem semmisül meg a sikertől. Minden egyes siker úgy jön hozzájuk, mint egy új kihívás egy még újabb sikerre. így aztán, azok a sikerek, amiket sikerül megoldaniuk, csupán az újabb problémák előhírnökeinek bizonyulnak. Amikor egy problémát rosszul közelítünk meg, mindig ez lesz az eredmény. A problémák megoldása még nagyobb problémát jelent mint maga a probléma. Fontos emlékezni rá, hogy a betegség elleplezése még nem jelenti a tőle való megszabadulást. A betegség így nem tüntethető el, ez csak még jobban táplálja. Az elme, a kisebbrendűségi komplexustól megzavarva, megtelik ambícióval, hogy elfedje és elfeledkezzen róla. Olyan könnyű az ambíció érzésében megfeledkezni magunkról. És itt már az, hogy az ambíciónk az evilági, vagy túlvilági, nem jelent különbséget. Az ambíció megmérgez. Ez a mérgezés egy mély önfeledést hoz. De ha egyszer valaki hozzászokik a méreghez, vagy egy dózishoz belőle, már nem mérgeződik meg tőle ismét. így aztán az elmének egyre erősebb és erősebb és újabb méreg dózisokra lesz szüksége. Az ambíció egyre csak nő, sehol nincs vége. Csak kezdete van, de nincs vége. S mikor egy ember megunja a világi ambícióit, vagy ha a halála közelít, akkor jön helyette az úgynevezett vallásos ambíció. Az is ugyan úgy illúzió. De a mérgezésük mélyebb, mert az eredménye kevésbé nyilvánvaló, és a félelem, hogy valamit elront, szintén kisebb. Mindaddig, amíg valaki megpróbál elkülönülni a lényének a valóságától, így vagy úgy, de szenvedni fog az ambíció lázától. A lényétől való különbözőségre való törekvésében megpróbálja elfedni azt és elfeledkezni róla. De az talán ugyan az, ha egy tényt megpróbálunk elfedni mintha megszabadulnánk tőle? Ugyan az a feledékenység és egy tény elfedése? Nem. Elfelejtkezni a kisebbrendűségi komplexusról és megszabadulni tőle, az nem ugyanaz. Ez egy nem túl bölcs reakció. így aztán, ahogy haladsz előre a kezeléssel, a betegség egyre csak nőni fog. Az ambiciózus elme minden sikere önpusztító, mert benzinként fog hatni az ambíció tüzére öntve. A siker megvan, de a kisebbrendűség érzése nem tűnt el. Ettől aztán a nagyobb sikerek szükségessé és elkerülhetetlenné válnak. S ez egyenértékű a kisebbségi komplexus növekedésével.

Az emberiség egész történelme tele van ilyen beteg elmékkel. Mi más lenne Tamberlaine, Nagy Sándor és Hitler? De kérlek ne nevess ezen, mert nem civilizált dolog a kinevetni egy beteget. Másrészről nem ajánlatos nevetni rajtuk, mert a betegségük csírái mindannyiunkban jelen vannak. Mi is az örököseik vagyunk. Nem csak egyénileg – az egész emberiség az ambíció betege, így aztán mindannyiunk figyelmét elkerüli. Véleményem szerint a mentális egészség elkerülhetetlen tünete az ambíció mentes élet. Az ambíció egy betegség, s mint olyan, pusztító. A betegségek mindig a halál útitársai. A nagyravágyás rombol. Ez agresszivitás, erőszak. Csak gyűlölet származik a megbetegedett elméből s féltékenység. Ez egy szüntelen küzdelem ember és ember között. Ez egy háború. Még a megszabadulásért való küzdelem is ártalmas. Az is egy erőszak saját magad ellen. Saját lényed ellenségévé tesz.
A világi ambíció erőszak mások felett, a megszabadulásért pedig saját magad ellen. Ahol ambíció van, ott erőszak is. Az egy másik kérdés, hogy vajon kifelé vagy befelé irányul. Az erőszak minden állapotban és formában romboló. Ezért aztán csak azok a felismerések lehetnek kreatívak amik egészséges és békés elmékből születnek. Az egészséges elme a lényed középpontjában nyugszik, és a valami mássá válás versengése hiányzik belőle. A valami mássá válás füstjében az egyén nem képes megismerni hogy kicsoda ő valójában, és nem ismerni az igazi lényünket az az alapvető és központi gyengeség, amiből minden kisebbrendűségi komplexus születik.
Nincs más lehetőség kilépni ebből a gyengeségből, mint megismerni a valódi lényünket. Nem az ambíciók, hanem egyedül a lényünk szabadít meg ettől a hiánytól, és ehhez abszolút szükséges a törtető elmétől való megszabadulás.

Eszembe jutott egy anekdota Tamberlaine és Baizad között. Baizad királyt legyőzték egy csatában és a hódító Tamberlaine elé vitték. Ahogy meglátta őt Tamberlaine hirtelen hangos nevetésben tört ki. Erre az inzultusra Baizad büszkén felemelte fejét és azt mondta: "Tamberlaine, ne légy olyan büszke a csatában elért győzelmedre. Emlékezz, aki mások legyőzésén nevet, egy nap saját veresége felett fog sírni."
Baizad király félszemű volt, Tamberlaine pedig féllábú. A félszemű Baizad király szavait hallva a béna Tamberlaine kétszer annyira kezdett el nevetni, majd ezt mondta: "Nem vagyok én olyan bolond, hogy ezen a kis győzelmen nevessek. Én a mi állapotunkon nevetek, a tieden és az enyémen! Nézd meg, neked egy szemed van, nekem pedig egy lábam! Azon a gondolaton nevettem, hogy vajon Isten miért neked és nekem adományoz királyságokat, félszeműnek és a sántának!"

El akarom mondani Tamberlaine-nek, aki a sírjában nyugszik: Ez nem Isten hibája. Tulajdonképpen, kivéve a bénát és a félszeműt, senki se vágyik a királyságokra."
Talán nem igaz? Nem igaz, hogy amikor az emberek tudta egészséges lesz, nem lesznek királyságok? Nem igaz, hogy akik mentálisan egészségessé válnak, mindig elvesztik a királyságukat? Az ember el akar menekülni, amikor csak kisebbségi érzést talál magában. Azonnal az ellenkező irányba kezd el futni, és itt jön be a hiba, mert a kisebbségi érzés csak a belső szegénység érzésének a jelzése. A mélyben mindenki szenved a belső szegénységtől. Ugyan azt az ürességet érzi mindenki. Külső szerzeményekkel próbáljuk megtölteni ezt a belső ürességet – de hogy lehetne a belső üresség gödrét feltölteni kívülről? Ami kívül van, lényegéből fakadóan képtelen feltölteni a belsőt. Mert hát végső soron minden kívül van: gazdagság, státusz, jó tulajdonságok, hatalom, vallás, jóság, lemondás, ismeret, Isten, megszabadulás. De akkor mi van belül? Kivéve azt a szegénységet, azt az ürességet, azt a semmiséget, nincs bent semmi. Ezért aztán, elfutni attól a semmitől, annyi mint elfutni a lényünktől. Elfutni ez elől, az maga a saját lényünktől való elmenekülés.
Az út nem az elmenekülésben, hanem az ezzel való együttélésben van. Annak aki veszi a bátorságot, hogy együtt éljen vele és éber marad, annak ez az üresség megtelik. Számára ez az üresség bizonyul a nagy üdvösségnek. Abban a semmiben létezik minden. Abban az ürességben áll a létezés. Az a lét Isten maga.

Mi az igazság keresésének legalapvetőbb összetevője?

A bátorság – bátorság önmagunk valóságának a megismerésére. Annak ismerni önmagunkat, akik vagyunk, ez a legalapvetőbb. Ez nagyon nehéz. De e nélkül nem lehet az igazságot elérni. Mi nagyobb vezeklés, mint felfedni önmagunkat, takarók nélkül, csupaszon. De ezt az árat mindenkinek meg kell fizetnie, aki el akarja érni az igazságot. Csak onnantól kezdődhet az ember vágya az igazság után. Igaznak lenni önmagunkhoz, ez maga az igazság iránti intenzív szomjúság manifesztációja. Hogy tudna az, aki a hamisság partjához köti a csónakját, átevezni az igazság tengerén? A hamisság partjait fel kell adni. Az a part maga az akadály az igazsághoz való eljutásban. Maga a part a fogság. Igaz, az a part biztonságos, de a biztonság utáni vágy a hamisság erődítménye. Az igazsághoz vezető úton nem szeretheted a biztonságot. Ugyanakkor legyőzhetetlen bátorságra van szükség az ismeretlen felfedezéséhez. Akinek nincs meg a bátorsága a veszélyhez, az nem fedezheti fel az ismeretlent. A bizonytalanság érzésének elfogadása nélkül senki se dobhatja el a hamis védelmeit, s nem lehet szabad azoktól a konvencióktól, amelyeket a biztonsága érdekében vett magára. Talán nem a biztonság kedvéért mutatjuk magunkat másnak, mint akik vagyunk? Ezek az önbecsapások talán nem a mi saját terveink a biztonságunk érdekében? Mert mi is a mi civilizációnk és kultúránk? A büszke alázatosnak látszik, a fösvény úgy néz ki mint aki lemondó, a számító ajándékokkal halmoz el, a gyilkos a nem-ártás álcája mögé bújik, és a gyűlölettel teli elmék a szeretet nyelvéről beszélnek. Az önbecsapás nagyon egyszerű. Mikor volt a színészkedés nehéz? A piacon a jó kinézetű játékokat mindig olcsón adják, de jó észben tartani, hogy az a vásár, ami olcsónak látszik elsőre, mindig drágának bizonyul hosszú távon. Az igazság s köztük egy áthidalhatatlan öböl jön létre, mert a lelkük mindig félni fog a takarók elvesztésétől. így aztán mindig rejtegetni fogják magukat: takarók a takarókon, maszkok a maszkokon. A hamisság sosem jön egyedül, a seregei is jönnek a védelme érdekében. A hamisságnak és a félelemnek ez a hálója annyira kiterjedt lehet, hogy lehetetlenné válik hogy észrevegyük saját magunkon. És hogy lehetne, hogy egy személy, aki szenved a mesterséges álarcainak elvesztésének a félelmétől, erőt gyűjtsön az igazság edényének felfedéséhez? Azt az erőt csak az önmagunk felfedésének bátorságából meríthetjük. A félelem teli tudat az igazság látomásának az ellensége. Ki a barátja ennek az útnak? A félelemnélküliség a barátja, és a félelemnélküli tudatot csak az éri el, aki teljesen meghajol az igazság előtt, s szabaddá válik a félelemtől. A félelem csak növekszik önmagunk takargatásával, s erőtlenné válik tőle a lélek. De ha engeded felfedezni magadat és hagyod meglátni, akkor a félelem eloszlik ennek a megismerésnek a fényében, és az erő számos más forrását fedezheted fel magadban. Ez az, amit én bátorságnak hívok, az erőt, hogy leleplezd és megismerd önmagad – ez a bátorság. Ez elkerülhetetlen az igazság eléréséhez. Ez az első lépés Brahma felé. Van egy nagyon érdekes történet:

Egy fiatal ember Haridrumat Gautam rishi remetelakjához ért. Meg akarta ismerni az igazságot. Brahma megismerésének a vágya élt benne. A rishi lábaira helyezte a fejét és azt mondta: "Ó, Tanító, az igazság keresése hozott ide. Légy kedves velem és tanítsd meg nekem Brahma tudását. Vak vagyok és a fényt akarom." Ennek a fiatalembernek Satyakama volt a neve. A rishi megkérdezte őt: "Fiam, mi a te gotrád¹? Ki a te apád? Mi az ő neve?" Ez a fiatalember nem tudott semmit az apjáról. És nem ismerte a gotráját sem. Elment az anyjához, megkérdezte őt és visszatért. S amit az anyja mondott neki, azt elismételte a rishinek. Azt mondta: "Ó! Istenem! Én nem ismerem a gotrámat. Sem az apámat nem ismerem. Az anyám se tudja, ki volt az apám. Megkérdeztem őt, s azt mondta, fiatalabb éveivel sok tekintélyes férfival játszott és örömöt szerzett nekik. Nem tudja, kitől születtem. Az anyámat Jabalinak hívják. Ezért lettem én Satyakama Jabal. Ez az, amire megkért, hogy mondjam el neked is." Haridrumatot nagyon megérintette ez az egyszerű történet. Átölelte a fiút és azt mondta: "Kedvesem, te bizonyosan brahmin vagy. Ekkora hit az igazságban a brahminság jele. Te bizonyosan megtalálod Brahmát, mert annak akinek megvan a bátorsága igaznak lenni önmagával szemben, azt az igazság maga fogja keresni a kapui előtt."

¹gotra: olyan társadalmi csoportok, amelyek közös ősöktől erednek. Tagjaik arra törekszenek, hogy isteni ősszülőkig vezessék vissza az eredetüket.

Az egyik isten hívői ledöntötték a másik istenének bálványait. Igazság szerint ebben semmi új sincs. Ez mindig is így történt. Nem csak az emberek rivalizálnak egymással, de az isteneik is. Tulajdonképpen az ember által kreált istenek nem különbözhetnek túlságosan attól, amik ők maguk. Az egyik templom szemben áll a másikkal, mert az egyik ember szemben áll a másikkal. Az egyik szentírás a másik ellensége, mert az egyik ember a másik ellensége. Amilyen az ember, olyan a vallása. Ahol az ember van, ott van az Istene is. Így aztán, a vallások, ahelyett, hogy előmozdítanák a barátságokat, a bolondok rivalizálását szolgálják, és a helyett, hogy megtöltenék a világot szeretettel, csak az ellenség mérgével és viszálykodással töltötték meg. Éppen hazaértem, miután hallottam a bálványrombolásról a híreket, mikor néhányan azok közül, akiknek a bálványát összetörték, eljöttek hozzám. Tele voltak nyílt, őszinte dühvel. Jóllehet, semmilyen harag se jó, ők mégis azt mondták a haragjuk valódi, és ha csak le nem döntik az ellenségük templomait, ők nem nyughatnak. Ez a vallásuk megmentésének a kérdése. Amikor elkezdtem nevetni, meglepődtek. Ez bizony nem a nevetés ideje volt. Ők nagyon komolyak voltak és az ő szemükben semmi se lehetett volna komolyabb dolog a vallásuk elleni támadásnál! Megkérdeztem ezeket a barátokat: "Ismeritek a Sátán nyelvét?" Egyikőjük megkérdezte: "Miféle nyelv az?" Ők a szentírások nyelvét értették, nem a Sátánét. Jóllehet, a Sátán nyelvének megismerése nélkül a szentírások maguk válnak a Sátán szentírásaivá.

Elmondtam nekik egy történetet:

Egy kis hajó haladt egy távoli föld felé. Az utazók között ült egy szegény koldus is. Néhány csíntalan utas minden féle módon ugratta a koldust. Mikor hozzákészülődött az esti imájához, úgy gondolták hogy akkor úgyse tesz majd semmit, és elkezdték cipőkkel verni a fejét. Ő az imájában volt és a szeretetének a könnyei kicsordultak a szeméből. Ekkor egy hang jött az égből: "Kedvesem, ha azt mondod, én felborítom a csónakot." Erre az őt verő emberek megijedtek és idegesek lettek. Más utazók is nagyon nyugtalanná váltak. A szórakozás drágává vált hirtelen. Mindannyian a koldus lábai elé vetették magukat és sűrűn bocsánatot kértek. Mikor a koldus az imája végéhez ért, felkelt és ezt mondta az embereknek: "Ne aggódjatok." Felemelte a tekintetét az égre és azt mondta: "Drága Istenem, a Sátánnak miféle nyelvén beszélsz te? Ha a felborítás játékát akarod játszani, fordíts ezeknek az embereknek az értelmén. Mi haszna lenne a hajó felfordításának?" Ismét szólt az égi hang: "Nagyon elégedett vagyok. Jól felismerted a tényt. Az előbbi hang nem az enyém volt. Aki felismeri a Sátán hangját, az felismeri az én hangomat is.

Az ember teljesen egyedül van. Sötétségben. Támasz nélkül. Nincs biztonságban és fél. S ez az igazi aggodalma. Az út, hogy megszabaduljon ettől, a vallás. A vallás alapvetően a félelemnélküliségben működés útja.

De a vallások, legalábbis amiket annak hívnak, leginkább a félelemnélküliségtől tartanak. Az ő támaszuk és életük maga a "félelem" az emberek szívében.

A félelem az ő táplálékuk és életük. A félelemnélküliség pedig az életük vége. Az emberekben levő félelem kiaknázása jó üzlet, s ebben nem is maradtak le, talán ők vannak legelöl. A félelem fenntartásával léteznek a természetfölötti lények, s a félelem fenntartásával létezik a vallások istene is. A természetfölötti lényeg s a félelem támogatásával csupán fenyegették az embereket, de mégis, ez sose volt több mint egy játék saját örömükre. De a félelmen alapuló Isten azonnal megölte az emberiséget. A játék nagyon drága volt. Az élet belegabajodott a félelem hálójába, s hogy lehetne öröm itt, ahol csak félelem és félelem van? Hogy lehetne itt szeretet? Hogy lehetne itt béke? Hogy lehetne itt igazság? Az öröm a félelemnélküliségből sarjad. A félelem halál. A félelemnélküliség az örök élet.

Azt, hogy a természetfölötti lények félelmen élnek, meglehet érteni, de hogy Isten is azon élne, az nagyon helytelen.

És ha Isten is félelmen él, akkor nincs semmi lehetőség kikerülni a természetfeletti lények szorításából.

Én azt mondom: "Istennek nincs semmi kapcsolata a félelemmel. Teljesen bizonyos, hogy Isten neve alatt valaki más használja ki a félelmet."

A vallás nem a vallásos emberek kezében van. Ahogy mondani szokták, ha egy igazságot felfedeznek, a Sátán teszi rá először a kezét. A lelkek, akik a vallásokat létrehozták, és akik továbbviszik az üzletet, nem csak hogy különbözőek, de alapjaiban ellentétesek velük. A vallás mindig is az ellenségeinek a kezében volt, és ha ezt a tényt nem ismerjük fel amíg még van idő, az emberiség jövője se jó, se üdvözlésre méltó nem lesz.

A vallást nem a vallástalanoktól kell megmenteni, hanem az úgynevezett vallásos emberektől, és kétség kívül ez a nehezebb és problémásabb munka.

Mindaddig, amíg a vallás a félelmen alapul, addig nem lehet valódi vallás. Isten alapja a szeretet. Istennek nincs békéje a félelemben. Az embernek a szeretet Istene kell.

Nincs más út Istenhez, kivéve a szeretet. A félelem nem csak rossz, de gyilkos is, mert ahol félelem van, ott gyűlölet is, ahol félelem van, ott a szeretet lehetetlen.

A vallás a félelmen akart megélni, és így aztán a temploma fokozatosan megrogyott. A templomok a szeretetért vannak. Lehetetlen hogy a félelemnek templomai legyenek. A félelemnek nincsenek templomai, csak börtönei. Kérdezem: "A vallások templomai templomok vagy börtönök?"

Ha a vallás félelem, a templomok börtönök lesznek. Ha a vallás félelem, Isten maga nem lehet más, mint a Börtönök Vezérigazgatója.

Mi a vallás? A félelem a bűntől? a büntetéstől? a pokoltól? Vagy mohóság? a jó cselekedetekre, a jutalomra vagy a mennyre?

Nem. A vallás se nem félelem, se nem mohóság. A mohóság csak a félelem egyik oldala.

A vallás félelemnélküliség. A vallás szabadság minden félelemtől.

Van egy régi eset. Két fivér élt egy városban. Ők voltak a leggazdagabbak ebbe a városban. Talán úgy hívták a várost, hogy "Sötétség Városa". Az idősebb testvér nagyon vallásos volt. Naponta rendszeresen eljárt a templomba. Adományozott és jókat cselekedett. Vallásos előadásokat és vitákat hallgatott. Csak a jó emberek és szentek társaságában szeretett lenni. Szentek gyülekezete volt a házuk minden egyes nap. Istenre és a szentekre fordított figyelme miatt a mennyország várt rá a másvilágon. Legalábbis ezt mondták neki a jó emberek és a szentek, és ez volt írva a szentírásokban is, mivel azok a szentírások is ugyan ilyen jó emberek és szentek által keletkeztek. Egyik kezével folyton a vagyonát gyarapította, a másikkal jótékonykodott s jókat cselekedett. A mennyországot nem lehet elérni jótékonykodások nélkül. Nincs vagyon kizsákmányolás nélkül. A vagyon a vallás ellentétjéből van, s a vallás a vagyonból. Ő kizsákmányolt másokat, a jó emberek és szentek pedig kizsákmányolták őt, és a kizsákmányolók mindig a jóbarátok voltak. De folyton szégyenkezett az öccse miatt. Nem volt jó a pénzgyűjtésben, és hasonlóképp nem volt jó a vallásosságban sem. A viselkedése tele volt szeretettel és igazsággal, az ő isten kereséséből alakult ki. Így aztán, se templomba nem járt, se az A, B, C szentírásokat se ismerte. A hozzáállása nagyon is szégyellni való volt, és a túlvilági bankszámlája is teljesen üresen maradt.

Kerülte a jó embereket és a szenteket, ahogy az emberek a fertőző betegeket kerülik. Ha egy szent belépett a házukba az egyik kapun, ő kiment a másikon. A vallásos testvér kérte a szenteket, hogy változtassák meg a szívét vallástalan öccsének. De erre csak akkor lehetett volna esély, ha a szentek közelében marad. De ő sose maradt. Egy nap azonban egy híres, nagy szent jött hozzájuk. Nincs ki megmondhatná, hány vallástalan embert változtatott vallásossá. Szakértője volt a békítés, a meggyőzés, a fenyegetés és a megosztás elméleteinek. Az emberek vallásossá tétele volt a szakmája. Máskülönben a vallás már réges-régen eltűnt volna. Mikor az idősebb testvér elismételte a kérését neki is, azt válaszolta: "Ne aggódj. Most aztán bajban lesz az a bolond. Látom magam előtt, ahogy emlékezni fog Istenre. És amit ígérek, azt mindig teljesítem." Fogta a sétapálcáját és elkísérte az idősebb testvért. A múltban birkózó volt, de később a szentséget jobb szakmának találta, mint a birkózást, így szenté vált. Érkezése után azonnal megragadta a fiatalabb testvért. A fiatalember nem értett semmit az egészből. Teljesen elnémult meglepetésében. Csak annyit tudott kinyögni: "Uram, mi ez?" Mire a szent ezt mondta: "A szív megváltoztatása."

A fiatalember nevetett és azt mondta: "Na de kérem, tegye ezt félre. Ez a módja a szív megváltoztatásának? Legyen óvatosabb, még sérülést okoz a testemen!" A szent azt válaszolta: "Mi nem hiszünk a testben, mi Istenben hiszünk. Mondd ki hogy 'Ram', és akkor egyedül elengedünk. Máskülönben nálamnál senki rosszabbat nem találhatsz." A szent nagyon bőkezű volt, úgyhogy a fiatalember érdekében elment egészen a veréséig. A fiatalember azt mondta: "Miféle kapcsolat van a félelem és Isten között? És Istennek mióta van neve? Nem fogom azt mondani, hogy 'Ram' vagy mi, akár élek vagy halok.", majd lelökte magáról a szentet. Miután az a földre esett, felkiáltott: "Csodálatos, csodálatos!!! Kimondtad, amit ki kellett mondanod! Még akkor is, ha azt mondtad, "Nem fogom azt mondani, hogy Ram", kimondtad a nevét!' A báty nagyon dühös volt testvérére, mert feldöntötte a szentet, viszont a szenttel nagyon is elégedett volt. Rávette az ateista öccsét, hogy kiejtse Isten nevét. 'Ram' névnek akkor az áldása, hogy akár csak egyszer is, véletlenül kiejtve, eljuttatja a személyt az élet tengerén túlra. Aznap vígságot rendezett az egész városban. Végül is, a testvére vallásossá lett!

Öregemberek körében ültem. Mindannyian nyugdíjasok voltak, és azzal foglalták el magukat, hogy hiábavaló beszélgetést folytattak egymással erről és a másik világról. Ők ezt egyébként vallásbölcseletnek hívták. Bizonyos szempontból igazuk is volt, mert amiket mi szentírásoknak tartunk, ugyanezekkel a hiábavaló fecsegésekkel vannak tele. Időnként olyan érzésem volt, hogy az úgynevezett szentírásokat ugyanezek az öreg nyugdíjasok írták.

Ha a vallás valami, akkor az az élet maga. Mi köze van annak használhatatlan teóriákhoz? Ha a vallás valami, akkor az a lényünk felismerése. Mi köze van annak a hasztalan csevegéshez?

De a szentírások tele vannak szavakkal és a vallásosnak mondott elmékkel, amik folyton csak az álmok egén utaznak. A szentírások és a szabályelvek nem engedik be a vallást a szellemükbe.

Milyen a vallásos elme?

Az én definícióm szerint a vallásos elmének szabadnak kell lennie bármiféle szavaktól, elvektől és gondolatoktól.

A vallásos elme nem egy képzeletből táplálkozó elme. Épp ellenkezőleg, nincs más felismerés ami valóságosabb és ami az igazság stabil alapzatán nyugszik.

Nagy örömmel hallgattam az öregemberek beszélgetését, amikor egy szent jött be. Arról beszéltek, hogy a megváltást hogy lehet elérni, mekkora erőfeszítéssel és hány élet alatt. A szent is beszállt a vitába. Kétségtelenül neki több jogosultsága volt ehhez, így aztán az ő hangja volt a leghangosabb. Esküdöztek a szentírásokra hivatkozva és senki nem volt képes meghallani vagy elfogadni a másik nézőpontját. Az egyik ember azon a véleményen volt, hogy életek százainak szigorú vezeklésével a megszabadulás elérhető. Egy másik úgy gondolta, hogy a megszabaduláshoz egyáltalán nincs szükség életek százainak szigorú vezeklésére, az az Isten kegyelme által érhető el. A harmadik azt mondta, hogy mivel a nem-megszabadultság egy illúzió, ezért fel se merülhet a vezekléssel való megsemmisíthetősége. A felismerés egyetlen pillanatától eltűnik, mint a kígyó, amit kötélnek képzelünk.

Aztán valaki megkérdezett engem is: "Te mit gondolsz?" Mit mondhattam volna?

Egy sarokban rejtőzködtem, nehogy elkaphasson valaki tekintete. Én nem ismerem a szentírásokat. Szerencsére nem követtem el azt a hibát, hogy elmenjek abba az irányba. Ezért aztán, még amikor kérdeztek is, csendben maradtam. Nem sokkal utána, más újra megkérdezte: "Miért nem mondasz valamit?" Még ha akartam volna is mondani valamit, mit mondhattam volna? Talán a csendem kezdett el beszélni, mert végül mind rám figyeltek. Talán mind fáradtak voltak már és pihenni akartak.

Miután így elkaptak, mondanom kellett valamit. Elmeséltem egy történetet: "Egy faluban az volt a szokás, hogy ha egy fiatalember megházasodott, ő vagy az ő oldala legalább 5000 rúpiát kellett költsön a házasságra. A falu nagyon gazdag volt és soha nem házasodtak meg ennél kevesebből. Még a falu szentírásaiban is meg volt írva. Senki nem olvasta azokat a szentírásokat, de a falu papja mindig ezt mondta.

És ki kérdőjelezhetné meg a papot? Fejből emlékezett az össze szentírásra, amiket a múlt eltűnt nyelvein írtak, és a szentiratok mindig is megdönthetetlenek voltak. Ami benne van, az az igazság. Mi más lehetne az igazság szimbóluma? A szentírásokban szerepelni, ez az igazság jele. De egyszer aztán az történt, hogy egy fiatalember csupán 500 rúpiát költött a házasságára, és a menyasszony mégis eljött. Kétségkívül, az a fiatalember forradalmár volt, máskülönben hogy tehette volna meg? A falusiak kérdezgették: "Mennyi rúpiát költöttél?" Azt válaszolta: "Ötszázat." Ekkor a falu elöljáróját hívták és az elöljáró azt mondta neki: "Ez így teljesen rossz. Egy házasságot nem lehet megtartani 5000 rúpia elköltése nélkül." A fiatalember nevetett és ezt mondta: "Akár meg lehet házasodni 500 rúpiából, akár nem, ez lényegtelen. Ti csak vitatkozzatok rajta. Nekem itt van a feleségem és boldog vagyok."

Miután így válaszolt, a fiatalember elment a házába.

Én is felálltam, és ezt mondtam az öregembereknek: "Barátaim, viszlát! Ti csak folytassátok a vitátokat. Én most megyek."

Volt egy nagyon híres király. Jótékonykodásainak híre messze szállt. Az emberek dicsérték az alázatosságáért, lemondásáért, egyszerű életéért, minek eredményeképpen a büszkesége nem ismert határokat. Olyan messze volt Istentől, amilyen messze ember csak lehet. Milyen könnyű az emberek szemében nagyra nőni, de mily nehéz Istenhez közel lenni! És az, aki arra vágyik, hogy az emberek szemében nőjön nagyra, mindig összemegy Isten szemében – mert épp az ellenkezője történik belül, mint ami kívül megmutatkozik. Az ember fizikai szemei nem hatolhatnak abba a mélységbe s így az önbecsapás csapdájába esik. De a belső látás tán nem érheti el azt a mélységet? Végül értéktelen lesz az a látszat, amit az emberek szemében hoz létre. Ami értékes, az az, ami a saját belső szemei előtt mutatkozik meg. Ugyanaz a kép az emberről, nagyobb meztelenségben, önmaga tükröződik Isten tükrében. Végül is, ami az ember önmaga előtt, az Isten előtt is.

Annak a királynak a hírneve egyre nőtt, de a lelke egyre csak fogyott.

A híre egyre csak terjedt és a lelke egyre csak süllyedt. Az ágai terjeszkedtek, de a gyökerek egyre csak gyengültek.

Volt egy barátja. Kubera¹ a tenyerén hordozta. Ahogy a folyók és a patakok találkoznak a tengerben, a gazdagság néhány csatornája úgy találkozott az ő kincses kamrájában. Tökéletesen különbözött a király barátjától. Egy fillérjétől se szabadult volna meg az adakozás nevében. Nagyon rossz hírű volt.

A király és a gazdag ember is megöregedett.

Az egyik büszkeséggel volt tele, a másik bűntudattal. A büszkeség élvezetet adott, míg a bűntudat szurkálta a másik lelkét. Ahogy a halál közelített a király felé, mind erősebben kapaszkodott önérzetébe. Volt valamije, amit meg akart tartani. De a gazdag ember lelkiismeret furdalása forradalmat indított el benne. Az nem lehetett a támasza. Szükségszerű volt, hogy feladja. De emlékezz rá, hogy a lelkiismeret furdalás is csak a büszkeség másik oldala, így aztán azt is nehéz feladni. Nagyon gyakran amikor átfordul, büszkeséggé válik. Hasonló okok miatt az élvhajhászok szentek lesznek, a fösvények jótékonykodók és a kegyetlenek szánakozóak. De alapvetően nem történik forradalmi változás a lelkükben.

Az a gazdag ember elment egy jó tanárhoz. Ott azt mondta neki: "Össze vagyok zavarodva. Tűzben égek. Békét akarok".

A jó tanár megkérdezte: "Nem lelsz békét ily nagy gazdagsággal, hírnévvel, hatalommal és lehetőségekkel?"

Azt válaszolta: "Nem. Teljesen felismertem, hogy nincs béke a gazdagságban."

Erre a jó tanár azt mondta: "Menj és szórd szét mindened azok között akiktől szerezted. Utána gyere vissza hozzám. Gyere vissza miután egyszerűvé és szegénnyé váltál."

A gazdag elment és úgy tett. Mikor visszatért, a jó tanár megkérdezte:

"Milyen most?"

Azt válaszolta: "Most nincs más támaszom, csak saját magam."

De az a jó tanár nagyon különös volt. Mondhatnánk, őrült volt. Kidobta azt a szegény, gazdag embert a kunyhójából és rávágta az ajtót. Az éjszaka sötét volt és az erdő magányos. Abban az erdőben nem volt más szállás csak az a kunyhó. A gazdag ember azt hitte, hogy valami nagy tett után tért vissza. De mi volt ez az üdvözlés, mi volt ez a fogadtatás, amit kapott? A vagyon gyűjtögetése hasztalan volt, és a gazdagságról való lemondás is kárba veszett.

Azon az éjszakán egy fa alatt aludt mindenféle támasz nélkül. Nem volt se támasza, se barátja, se otthona. Nem volt se vagyona, se hatalma, se gyűjtögetése, se lemondása, és mikor felkelt reggel azt találta hogy egy szavakkal leírhatatlan békébe merült. A támasz nélküli tudat minden nehézség nélkül megtalálja Isten támaszát.

Rohant, hogy a jó tanár lábai elé vesse magát. De azt találta, hogy a jó tanár feküdt az ő lábai elé. A jó tanár átölelte és azt mondta: "Könnyebb feladni a gazdagságot, de nehezebb lemondani a lemondásról. De csak aki képes lemondani a lemondásról, tudja igazán feladni a gazdaságot is. Könnyebb megtagadni a világot, mint lemondani a tanítóról. De aki képes lemondani a tanítóról, úgy az megtalálhatja a nagy Tanítót. Akár a vagyon vagy a lemondás a támasz, a bűntudat vagy a büszkeség, a világ vagy a szentség, tulajdonképpen bármi is a támasz, az akadály Isten felé. Amint más támaszok elhullnak, a legfelsőbb támaszt elnyered. Akár a gazdagság vagy a vallás támogatására vágysz, amíg támogatást keresel, csak a büszkeség számára keresed a védelmet. Amint feladod azt a támaszt, amint támasz nélküli leszel és védtelen, az elme belemerül az én alapvető természetébe. Ez a béke, ez a megszabadulás, ez a Nirvána. Talán valami mást is szeretnél találni?"

Az az ember, aki most már nem volt se a vagyon mestere, se szegény, ezt mondta: "Nem. Maga a birtoklás gondolata hiba volt. Csak ennek következtében vesztem el. Bármit is kellett megleljek, megleltem. A birtoklás versenyében az örökké meglévő veszett el. Most már nem akarom se a békét, se pedig Istent. Én itt se vagyok, és ami létezik, az a béke maga, Isten és az üdvösség."

¹ hindu pénzisten