Én is hallani akartam azt a zenét, így aztán elindultam megkeresni a tengert. Néhány év vándorlás után végül eljutottam a tengerpartra, de amit ott találtam az csak a tenger hangos lármája volt. A szikláknak rohanó hullámok sokáig visszhangzottak azon a magányos helyen. Nem volt abban semmiféle zene, sem a templomok haragjainak zengése. Megfeszítetten hallgattam, de ott a parton nem találtam semmi mást, csak a megtört hullámok zaját.
Mégis, tovább vártam. Valójában elfelejtettem a visszafelé vezető utat – innentől ez az ismeretlen, lakatlan tengerpart vált eljövendő sírhelyemmé.
Idővel a templomi harangok hallgatásának a vágya is lassan eltűnt. Megtelepedtem e tenger partján.
Ám egy éjjel hirtelen, elsüllyedt templomok hangjára lettem figyelmes és édes zenéjük elkezdte megtölteni a szívemet örömmel.
Azt a muzsikát meghallva felébredtem alvásomból, és azóta nem voltam képes újra aludni. Most valaki folyamatosan éber bennem. Az alvás eltűnt örökre.
És az élet megtelt fénnyel, mert ahol nincs alvás, ott nincs sötétség se.
Boldog vagyok. Sőt, én magam váltam a boldogság megtestesülésévé, mert hogy létezhetne szomorúság ott, ahol Isten templomának zenéje szól?
Te is el akarsz jutni e tenger partjára? Akarod hallani Isten elmerült templomainak zenéjét?
Akkor menjünk.
Induljunk el önmagunkba. A te szíved az a tenger, és annak mélységeiben van Isten elsüllyedt templomainak a városa.
De csak azok, akik minden szempontból békések és koncentráltak képesek meghallani azoknak a templomoknak a muzsikáját.
Hogyan lehetne ezt a zenét meghallani ott, ahol a gondolatoknak és a vágyaknak a hangos konfliktusa zajlik? Már maga a megtalálás vágya is akadállyá válik a megtalálásban.
Szólj hozzá!