Meglendítem az élet kerekét, s pörög körben az ambíció tengelye körül, mint a pokol. Az ambíció láza az, ami megmérgezi az életet. A legnagyobb betegségek és mentális zavarok között nincs nagyobb betegség az ambíciónál - mert annak az elmének, amit megzavarnak az ambíció szelei, annak nem lehet békéje, zenéje, áldása. Ő nincs önmagánál, és a béke, a zene, az áldás abból ered, ha önmagunkban vagyunk. Aki nincs önmagával, az beteg. Megpihenni saját lényünkben az egyedüli egészség.
Egy fiatal hölgy megkérdezett, hogy mi az ambíció gyökere? Azt mondtam: "a kisebbrendűségi komplexus. A szegénység egy érzése." Valójában a kisebbrendűségi komplexus és az ambíció egymás ellentétének tűnik. De valóban ellentétesek? Nem. Ezek nem ellentmondóak. Ez a két véglete ugyan annak az érzésnek. Ami a kisebbrendűségi komplexus az egyik végen, az ambíció a másikon. A kisebbrendűségi érzés válik ambícióvá az éntől való megszabadulás megkísérlésével is. Az csak egy jól öltözött kisebbrendűség. De még a legértékesebb ruhák magunkra öltése után is, se eltűnni, se megszűnni nem fog. Talán csak elkerüli majd mások figyelmét. De ettől még te folyamatosan látni fogod magadat. Attól még hogy valaki ruhákba bújik, mások elől eltakarhatja a meztelenségét, de a meztelensége továbbra is megmarad. Ez az oka annak amiért azok, akiknek az ambiciózus sikereik elvakítják mások szemét, továbbra is aggodalmaskodnak magukban és tovább tervezgetik a még nagyobb sikereket. A belső kisebbrendűségi komplexus nem semmisül meg a sikertől. Minden egyes siker úgy jön hozzájuk, mint egy új kihívás egy még újabb sikerre. így aztán, azok a sikerek, amiket sikerül megoldaniuk, csupán az újabb problémák előhírnökeinek bizonyulnak. Amikor egy problémát rosszul közelítünk meg, mindig ez lesz az eredmény. A problémák megoldása még nagyobb problémát jelent mint maga a probléma. Fontos emlékezni rá, hogy a betegség elleplezése még nem jelenti a tőle való megszabadulást. A betegség így nem tüntethető el, ez csak még jobban táplálja. Az elme, a kisebbrendűségi komplexustól megzavarva, megtelik ambícióval, hogy elfedje és elfeledkezzen róla. Olyan könnyű az ambíció érzésében megfeledkezni magunkról. És itt már az, hogy az ambíciónk az evilági, vagy túlvilági, nem jelent különbséget. Az ambíció megmérgez. Ez a mérgezés egy mély önfeledést hoz. De ha egyszer valaki hozzászokik a méreghez, vagy egy dózishoz belőle, már nem mérgeződik meg tőle ismét. így aztán az elmének egyre erősebb és erősebb és újabb méreg dózisokra lesz szüksége. Az ambíció egyre csak nő, sehol nincs vége. Csak kezdete van, de nincs vége. S mikor egy ember megunja a világi ambícióit, vagy ha a halála közelít, akkor jön helyette az úgynevezett vallásos ambíció. Az is ugyan úgy illúzió. De a mérgezésük mélyebb, mert az eredménye kevésbé nyilvánvaló, és a félelem, hogy valamit elront, szintén kisebb. Mindaddig, amíg valaki megpróbál elkülönülni a lényének a valóságától, így vagy úgy, de szenvedni fog az ambíció lázától. A lényétől való különbözőségre való törekvésében megpróbálja elfedni azt és elfeledkezni róla. De az talán ugyan az, ha egy tényt megpróbálunk elfedni mintha megszabadulnánk tőle? Ugyan az a feledékenység és egy tény elfedése? Nem. Elfelejtkezni a kisebbrendűségi komplexusról és megszabadulni tőle, az nem ugyanaz. Ez egy nem túl bölcs reakció. így aztán, ahogy haladsz előre a kezeléssel, a betegség egyre csak nőni fog. Az ambiciózus elme minden sikere önpusztító, mert benzinként fog hatni az ambíció tüzére öntve. A siker megvan, de a kisebbrendűség érzése nem tűnt el. Ettől aztán a nagyobb sikerek szükségessé és elkerülhetetlenné válnak. S ez egyenértékű a kisebbségi komplexus növekedésével.
Az emberiség egész történelme tele van ilyen beteg elmékkel. Mi más lenne Tamberlaine, Nagy Sándor és Hitler? De kérlek ne nevess ezen, mert nem civilizált dolog a kinevetni egy beteget. Másrészről nem ajánlatos nevetni rajtuk, mert a betegségük csírái mindannyiunkban jelen vannak. Mi is az örököseik vagyunk. Nem csak egyénileg – az egész emberiség az ambíció betege, így aztán mindannyiunk figyelmét elkerüli. Véleményem szerint a mentális egészség elkerülhetetlen tünete az ambíció mentes élet. Az ambíció egy betegség, s mint olyan, pusztító. A betegségek mindig a halál útitársai. A nagyravágyás rombol. Ez agresszivitás, erőszak. Csak gyűlölet származik a megbetegedett elméből s féltékenység. Ez egy szüntelen küzdelem ember és ember között. Ez egy háború. Még a megszabadulásért való küzdelem is ártalmas. Az is egy erőszak saját magad ellen. Saját lényed ellenségévé tesz.
A világi ambíció erőszak mások felett, a megszabadulásért pedig saját magad ellen. Ahol ambíció van, ott erőszak is. Az egy másik kérdés, hogy vajon kifelé vagy befelé irányul. Az erőszak minden állapotban és formában romboló. Ezért aztán csak azok a felismerések lehetnek kreatívak amik egészséges és békés elmékből születnek. Az egészséges elme a lényed középpontjában nyugszik, és a valami mássá válás versengése hiányzik belőle. A valami mássá válás füstjében az egyén nem képes megismerni hogy kicsoda ő valójában, és nem ismerni az igazi lényünket az az alapvető és központi gyengeség, amiből minden kisebbrendűségi komplexus születik.
Nincs más lehetőség kilépni ebből a gyengeségből, mint megismerni a valódi lényünket. Nem az ambíciók, hanem egyedül a lényünk szabadít meg ettől a hiánytól, és ehhez abszolút szükséges a törtető elmétől való megszabadulás.
Eszembe jutott egy anekdota Tamberlaine és Baizad között. Baizad királyt legyőzték egy csatában és a hódító Tamberlaine elé vitték. Ahogy meglátta őt Tamberlaine hirtelen hangos nevetésben tört ki. Erre az inzultusra Baizad büszkén felemelte fejét és azt mondta: "Tamberlaine, ne légy olyan büszke a csatában elért győzelmedre. Emlékezz, aki mások legyőzésén nevet, egy nap saját veresége felett fog sírni."
Baizad király félszemű volt, Tamberlaine pedig féllábú. A félszemű Baizad király szavait hallva a béna Tamberlaine kétszer annyira kezdett el nevetni, majd ezt mondta: "Nem vagyok én olyan bolond, hogy ezen a kis győzelmen nevessek. Én a mi állapotunkon nevetek, a tieden és az enyémen! Nézd meg, neked egy szemed van, nekem pedig egy lábam! Azon a gondolaton nevettem, hogy vajon Isten miért neked és nekem adományoz királyságokat, félszeműnek és a sántának!"
El akarom mondani Tamberlaine-nek, aki a sírjában nyugszik: Ez nem Isten hibája. Tulajdonképpen, kivéve a bénát és a félszeműt, senki se vágyik a királyságokra."
Talán nem igaz? Nem igaz, hogy amikor az emberek tudta egészséges lesz, nem lesznek királyságok? Nem igaz, hogy akik mentálisan egészségessé válnak, mindig elvesztik a királyságukat? Az ember el akar menekülni, amikor csak kisebbségi érzést talál magában. Azonnal az ellenkező irányba kezd el futni, és itt jön be a hiba, mert a kisebbségi érzés csak a belső szegénység érzésének a jelzése. A mélyben mindenki szenved a belső szegénységtől. Ugyan azt az ürességet érzi mindenki. Külső szerzeményekkel próbáljuk megtölteni ezt a belső ürességet – de hogy lehetne a belső üresség gödrét feltölteni kívülről? Ami kívül van, lényegéből fakadóan képtelen feltölteni a belsőt. Mert hát végső soron minden kívül van: gazdagság, státusz, jó tulajdonságok, hatalom, vallás, jóság, lemondás, ismeret, Isten, megszabadulás. De akkor mi van belül? Kivéve azt a szegénységet, azt az ürességet, azt a semmiséget, nincs bent semmi. Ezért aztán, elfutni attól a semmitől, annyi mint elfutni a lényünktől. Elfutni ez elől, az maga a saját lényünktől való elmenekülés.
Az út nem az elmenekülésben, hanem az ezzel való együttélésben van. Annak aki veszi a bátorságot, hogy együtt éljen vele és éber marad, annak ez az üresség megtelik. Számára ez az üresség bizonyul a nagy üdvösségnek. Abban a semmiben létezik minden. Abban az ürességben áll a létezés. Az a lét Isten maga.
Szólj hozzá!