Osho : Agyagmécsesek

Öregemberek körében ültem. Mindannyian nyugdíjasok voltak, és azzal foglalták el magukat, hogy hiábavaló beszélgetést folytattak egymással erről és a másik világról. Ők ezt egyébként vallásbölcseletnek hívták. Bizonyos szempontból igazuk is volt, mert amiket mi szentírásoknak tartunk, ugyanezekkel a hiábavaló fecsegésekkel vannak tele. Időnként olyan érzésem volt, hogy az úgynevezett szentírásokat ugyanezek az öreg nyugdíjasok írták.

Ha a vallás valami, akkor az az élet maga. Mi köze van annak használhatatlan teóriákhoz? Ha a vallás valami, akkor az a lényünk felismerése. Mi köze van annak a hasztalan csevegéshez?

De a szentírások tele vannak szavakkal és a vallásosnak mondott elmékkel, amik folyton csak az álmok egén utaznak. A szentírások és a szabályelvek nem engedik be a vallást a szellemükbe.

Milyen a vallásos elme?

Az én definícióm szerint a vallásos elmének szabadnak kell lennie bármiféle szavaktól, elvektől és gondolatoktól.

A vallásos elme nem egy képzeletből táplálkozó elme. Épp ellenkezőleg, nincs más felismerés ami valóságosabb és ami az igazság stabil alapzatán nyugszik.

Nagy örömmel hallgattam az öregemberek beszélgetését, amikor egy szent jött be. Arról beszéltek, hogy a megváltást hogy lehet elérni, mekkora erőfeszítéssel és hány élet alatt. A szent is beszállt a vitába. Kétségtelenül neki több jogosultsága volt ehhez, így aztán az ő hangja volt a leghangosabb. Esküdöztek a szentírásokra hivatkozva és senki nem volt képes meghallani vagy elfogadni a másik nézőpontját. Az egyik ember azon a véleményen volt, hogy életek százainak szigorú vezeklésével a megszabadulás elérhető. Egy másik úgy gondolta, hogy a megszabaduláshoz egyáltalán nincs szükség életek százainak szigorú vezeklésére, az az Isten kegyelme által érhető el. A harmadik azt mondta, hogy mivel a nem-megszabadultság egy illúzió, ezért fel se merülhet a vezekléssel való megsemmisíthetősége. A felismerés egyetlen pillanatától eltűnik, mint a kígyó, amit kötélnek képzelünk.

Aztán valaki megkérdezett engem is: "Te mit gondolsz?" Mit mondhattam volna?

Egy sarokban rejtőzködtem, nehogy elkaphasson valaki tekintete. Én nem ismerem a szentírásokat. Szerencsére nem követtem el azt a hibát, hogy elmenjek abba az irányba. Ezért aztán, még amikor kérdeztek is, csendben maradtam. Nem sokkal utána, más újra megkérdezte: "Miért nem mondasz valamit?" Még ha akartam volna is mondani valamit, mit mondhattam volna? Talán a csendem kezdett el beszélni, mert végül mind rám figyeltek. Talán mind fáradtak voltak már és pihenni akartak.

Miután így elkaptak, mondanom kellett valamit. Elmeséltem egy történetet: "Egy faluban az volt a szokás, hogy ha egy fiatalember megházasodott, ő vagy az ő oldala legalább 5000 rúpiát kellett költsön a házasságra. A falu nagyon gazdag volt és soha nem házasodtak meg ennél kevesebből. Még a falu szentírásaiban is meg volt írva. Senki nem olvasta azokat a szentírásokat, de a falu papja mindig ezt mondta.

És ki kérdőjelezhetné meg a papot? Fejből emlékezett az össze szentírásra, amiket a múlt eltűnt nyelvein írtak, és a szentiratok mindig is megdönthetetlenek voltak. Ami benne van, az az igazság. Mi más lehetne az igazság szimbóluma? A szentírásokban szerepelni, ez az igazság jele. De egyszer aztán az történt, hogy egy fiatalember csupán 500 rúpiát költött a házasságára, és a menyasszony mégis eljött. Kétségkívül, az a fiatalember forradalmár volt, máskülönben hogy tehette volna meg? A falusiak kérdezgették: "Mennyi rúpiát költöttél?" Azt válaszolta: "Ötszázat." Ekkor a falu elöljáróját hívták és az elöljáró azt mondta neki: "Ez így teljesen rossz. Egy házasságot nem lehet megtartani 5000 rúpia elköltése nélkül." A fiatalember nevetett és ezt mondta: "Akár meg lehet házasodni 500 rúpiából, akár nem, ez lényegtelen. Ti csak vitatkozzatok rajta. Nekem itt van a feleségem és boldog vagyok."

Miután így válaszolt, a fiatalember elment a házába.

Én is felálltam, és ezt mondtam az öregembereknek: "Barátaim, viszlát! Ti csak folytassátok a vitátokat. Én most megyek."